2015. május 29., péntek

Miért éppen házasság? "Hűség, drága kincsem..."


„Még nem állunk készen rá”
Akik ezt mondják, azok nem a házasságot utasítják el, hanem annak időpontját tolják későbbre. A halogatás háttere az a félelem, hogy esetleg rossz döntést hoznak. Ennek egyik formája, amikor a pár hosszú, sokéves ismeretség után sem képes továbblépni, nem tudnak elköteleződni, hanem valamilyen külső-belső bizonyosságra várnak. A kapcsolat ilyenkor megreked és gyakran szakítás a vége, hiszen az emberi kapcsolatok dinamikája is a fejlődésre és egyensúlyra törekszik. Nem lehet a végtelenségig fenntartani egy bizonytalan helyzetet, ahol minden megvan, csak a döntés hiányzik.

A halogatásnak egy másik formája lehet az élettársi kapcsolat is, amelynek során két ember „kipróbálja” egymást, ami logikus érvelésnek tűnik. Ám az ilyen elköteleződés nélküli együttélés előbb-utóbb azt jelenti mind a pár, mind a környezet számára, hogy összetartoznak – anélkül, hogy ezt tudatosan eldöntötték volna. Tehát a „próbaidőszak”-ból nagyon könnyen lecsúsznak egy közös, döntés nélküli instabil élettársi viszonyba.

A személyiség erőforrásait és boldogulását kutató pozitív pszichológia azt hangsúlyozza: a házasságkötés nem azt jelenti, hogy a jegyespár szerelme végérvényesen érett és lezárt folyamat, amelyet pusztán „konzerválnak” az esküvővel, amikor hűséget fogadnak egymásnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pár készen áll az elköteleződésre, össze akarják kötni az életüket és vállalják egymást jóban-rosszban, tehát képesek és akarnak tovább fejlődni a kapcsolatban.

„Nem tudhatom, hogy mindig szeretni fogom-e?”
Ha a szerelem tényleg csak egy erős érzés lenne, ami valahogyan kívülről ránk szállt és amely fölött egyáltalán nincs hatalmunk, hogyan ígérhetnénk meg bárkinek is, hogy örökké szeretni fogjuk? – tesz fel a kérdést Erich Fromm, a neves pszichoanalitikus.
A szeretet képesség és viszonyulás, amely erőfeszítést, akaratot, tetteket és kitartást igényel. Ez a hozzáállás azonban rendkívül háttérbe szorul a mostani, fogyasztásra összpontosító kultúránkban. Egyrészt kényelmességre sarkall, amelyben passzívan elfogadunk érzéseket és megfellebbezhetetlen külső valóságnak tekintjük őket, másrészt kialakítja bennünk azt a szemléletet, hogy a személyeket a tárgyakhoz hasonlóan megszerezzük, aztán ha már nem szolgálja a céljainkat vagy kényelmetlen „elromlott”, akkor kidobjuk, lecseréljük újabbra.

Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon fejlődhessen, szükség van elköteleződésre és döntésre.
Egy valódi kapcsolatban azonban a másik személy nem eszköz, aki céljaim elérésére szolgál, hanem tár az életúton. Amíg nem az, csak használom és kihasználom. Egy valódi kapcsolat és abban az elköteleződés annak kimondása, hogy a másiknak nem egyes tulajdonságait szeretem, hanem őt magát, személyesen és egészen. Egész lényéhez viszonyulok, a hibái ellenére: s ez nem egyfajta tökéletességbe vetett illúzió, sokkal inkább tisztánlátás és elfogadás.

A házasság, mint fejlődés
A fentiek után legfontosabb annak a felismerése, hogy az esküvő egy közös út eleje és nem a vége: a pár kimondja, hogy „mostantól együtt szeretnénk fejlődni és egyre jobban alkalmazkodni egymáshoz”.
A hatékony alkalmazkodás azonban nem önfeladást, önmegtagadást jelent, hanem egymással és a környezettel való egyensúlyt, amikor összhangba tudjuk hozni a külső, például családi, munkahelyi elvárásokat belső szükségleteinkkel, vágyainkkal és képességeinkkel. Ebben a folyamatban egyre részletesebben és kifinultabban ismerjük meg önmagunkat, a férjünket/feleségünket és kettőnket, mint párt.

Az esküvő és a mézeshetek egyensúlyi állapotát szükségképpen az összecsiszolódás feszültségei követik. Elindul a család életciklusa: fiatal házas „fészekrakó” időszak után a várandósság és a kisgyermekes család, az iskoláskorú és serdülő gyermeket nevelő időszak jön, majd lassan kirepülnek a gyerekek és „üres lesz a fészek”.
Mindegyik állomás olyan fejlődési feladatot jelent, amely szükségképpen feszültséggel, egyensúlyvesztéssel jár. A családpszichológia ezt fordulópontnak (görögül krízis) tekinti, amelyet a házaspár és a családtagok jól és rosszul is megoldhatnak. Ilyenkor a cél, hogy ne az előző, korábbi egyensúlyba próbáljunk visszakerülni (például a gyerekek születése után ne akarjunk úgy élni és annyit dolgozni, mintha nem lenne gyermekünk; a kamasztól ne várjunk olyan szófogadást, mint az óvodástól), hanem egy magasabb szinten rendezzük újra az egységet. Az egyensúly és a változás folyamatos mozgása és egyre magasabb szintű megoldása tulajdonképpen maga a fejlődés, mind egyéni, mind párkapcsolati és családi szinten.

Mindez nem lehetséges elköteleződés nélkül, hiszen ez adja a keretet és a kötődés biztonságát. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon fejlődhessen, szükség van elköteleződésre és döntésre. Jól tudjuk, hogy a házasságot és együttélést vizsgáló kutatásokból kiderül, hogy ugyanolyan körülmények között a házasságok sokkal inkább fennmaradnak, mint az élettársi kapcsolatok.

Sok megromlott házasságban elég lenne pusztán arra felhívni a figyelmet, hogy egy kapcsolatban szükségszerűen kialakulnak nézetkülönbségek és feszültségek, mivel nem vagyunk egyformák. Ezektől a konfliktusoktól azonban nem kell megijedni, ezek csak azt mutatják, hogy különbözünk, de nem azt, hogy rosszul választottunk párt és el kellene válni. Az elkötelezettség a viták és krízisek pozitív megoldása iránt nemcsak a párkapcsolatot teszi stabilabbá, hanem a kötődés biztonsága kisugárzik az élet más területeire is, és teherbíróvá teszi a személyiséget az élet kihívásival szemben.

Szerzők: Perczel Forintos Dóra, Percel Júlia

Hogyan tanítsuk meg gyerekeinknek, miként kezeljék érzelmeiket?

Ahhoz, hogy elősegítsük gyermekünk érzelmi intelligenciájának (EQ) fejlődését, elsősorban a saját érzelmeink kifejezését kell megtanulnunk.
Ha készek vagyunk erre, akkor érdemes a jövőben néhány dologra fokozott figyelmet fordítanunk. Elsősorban úgy taníthatjuk meg, hogy beszélünk neki saját érzelmeinkről, például: „Anya mérges, mert bekoszolta az új ruháját.” Jó, ha rendszeresen megnevezzük a gyermek érzéseit is, visszatükrözve számára, hogyan érzi magát egy-egy helyzetben: „Látom, hogy szomorú vagy, mert nem találod a kisautót. Gyere, segítek megkeresni!” Értékeljük, dicsérjük, amikor megfogalmazza pozitív és negatív érzéseit, ezzel visszaigazoljuk számára, hogy ez fontos és jó dolog. Ha agresszíven viselkedik, tombol, mutassuk meg neki, hogyan kezelheti másként a negatív érzelmeit: „Ne üss, csípj, rúgj – próbáld elmondani szavakkal, miért vagy dühös!”. Segítsünk neki elviselni a sikertelenséget: „Gyere, próbáljuk meg újra együtt!” Soha ne kívánjunk tőle olyat, amit életkori sajátosságai még nem tesznek lehetővé – ne tartsunk például osztályfőnöki órát arról, miért nem adta oda a kisvödrét a homokozóban a másiknak. A kisgyermek még egocentrikusan gondolkozik, s ez normális – ne vonjunk le ebből olyan következtetést (s pláne ne fogalmazzunk meg számára!), hogy önző felnőtté válik, aki nem törődik másokkal. Ha úgy irányítjuk a beszélgetéseket, hogy az érzelmek is szóba kerüljenek, ha hangosan kimondjuk, amit érzünk, és tőle is megkérdezzük, ő hogyan érez adott helyzetben, akkor természetessé válik számára érzelmeinek kifejezése, és lesznek is rá szavai. Minél korábban kezdődik meg ez az érzelmi tanulás, annál hatékonyabb és eredményesebb lesz. Rengeteg olyan spontán helyzet adódhat a hétköznapokban, amelyeket ki lehet használni beszélgetésekre hangulatokról, konfliktusmegoldásról és az érzelmek kezeléséről. A gyermek azt is megtanulja ebben a folyamatban, hogy egyszerre akár két érzelmi állapotot is megélhet, és ez természetes dolog. Az érzelmi kompetenciát csak személyes történeteken, pillanatnyi eseményeken, filmek, könyvek megbeszélésével lehet fejleszteni.
Érzés vagy gondolat?
Az általános kijelentések helyett beszéljünk érzelmekről, például a „Te nem vagy normális!” helyett szerencsésebb azt mondani: „Elszomorít, hogy így viselkedsz”. Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni gondolatainkat az érzéseinktől, és vállaljunk is felelősséget értük. Ne általánosítsunk, hanem fogalmazzunk egyes szám első személyben. Tréningjeimen jól érzékelem, hogy a legtöbb ember számára ez problémát okoz, és csak többszöri kérés után áll rá a nyelvük, hogy „az ember ilyenkor mérges lesz” helyett azt mondják: „ilyenkor mérges vagyok”. Fontos, hogy soha ne utasítsuk el a gyermek érzéseit, mert ez csak hevessé és zavarodottá teszi őt – míg az érzelmek elfogadása, elismerése és tisztelete segítségére lesz az adott helyzet feldolgozásában, ezáltal problémamegoldó képessége is javul. Minden érzést el lehet fogadni, csak a cselekedeteket szükséges korlátozni. A legsúlyosabb hiba, ha nem ismerjük el gyermekünk érzelmeit: „Ne sírj, ez semmiség!”, illetve az a rettenetes szülői kijelentés, hogy „Mire katona leszel, elmúlik!” Mit szólnánk ahhoz, ha valaki a mi problémánkat, negatív érzésünket kezelné hasonló módon? Jó lenne mindörökre megjegyezni azt a szabályt, hogy érzésekkel sohasem vitatkozhatunk, mert mindenkinek joga van ahhoz az érzelmi állapothoz, amit adott pillanatban megél. Azt se mondjuk meg a gyermekünknek, hogy mit kellene éreznie adott szituációban, például: „Szeretned kell a testvéredet!” Ha kell, akkor szeretni fogja? Hasonló felszólítás a felnőttben is dühöt és gyűlöletet keltene – miért gondoljunk, hogy ez gyermekkorban másképp van? Ilyen módon nem javítani, csak súlyosbítani tudunk egy-egy rossz helyzeten. Káros a másokkal összehasonlítgatás is, amiből a gyermek megszégyenülten kerül ki, és jó eséllyel megutálja azt a másikat, akivel összehasonlítva alul maradt. Ugyanilyen romboló hatású az is, ha nevetségessé tesszük érzései miatt olyan kijelentésekkel, mint például: „Ez gyerekes viselkedés, csak nem sírsz?” Az ilyen mondatból azt tanulja meg, hogy nem fejezheti ki őszintén, ami éppen benne él, hanem alakoskodnia kell, hogy mások elfogadják.
Énközlések
Sok szülő, amikor zavarja gyermeke viselkedése, paranccsal, „prédikálással”, tanácsokkal pró¬bálja megoldani a helyzetet. Ezeket a közléseket nevezik „teüzeneteknek”: „Azonnal hagyd abba!”; „Szégyelld magad!” Az ilyesmivel fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az énképét. A Gordon-módszer az egyik legismertebb kommunikációs technika, amely a szülő–gyermek kapcsolatban felmerülő problémák felismerésére és a konfliktusok megoldására kínál gyakorlati tanácsokat. Az empátiára, a feltétel nélküli szeretetre, valamint a gondolat és közlés közötti összhangra épülő módszer megtanít arra, hogyan beszéljünk gyermekünkkel az elfogadás nyelvén, hogyan használjunk „énüzeneteket” a kommunikáció elősegítésére. Például: „Fáradt vagyok, és nem tudok pihenni, ha ilyen zaj van, ezért szeretném, ha most kicsit csendesen játszanál”. Ne essünk kétségbe, ha eleinte ez nem mindig sikerül. Ezt a beállítottságot nem egyik napról a másikra tanuljuk meg, sok gyakorlást igényel, ugyanakkor a gyermek sem fog ezekre a kérésekre azonnal reagálni. Az énközlés része a viselkedés leírása – „amikor késve érsz haza, és nem szólsz –, a saját érzelmek kifejezése a másik személy viselkedésének következményeként – aggódom, mérges vagyok – és a viselkedés következményeinek megfogalmazása a saját személyünkre nézve –„Nem tudom, hol lehetsz, nem ért-e valami baj?” Az értő hallgatást megnehezítik az utasítások, ugyanakkor szülőként teljes mértékben jogunk van dühösnek lenni anélkül, hogy bűntudatot kellene éreznünk emiatt. A gyermekben így tudatosul, hogy nem vagyunk közömbösek a cselekedetei iránt, és hogy vannak határok, amelyeket be kell tartani. Jogunk van kifejezni a haragunkat, de úgy, hogy közben ne szégyenítsük meg a gyermekünket. Ebből a viszonyulásból a gyermek megtanulja, hogy a düh természetes dolog – és meg lehet tanulni bánni vele. Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani!

Kádár Annamária cikke a HVG Extra Pszichológia 2014/3. számából