41 éve várok Rád! – Egy megkésett találkozás

"A találkozás végére felszabadult lettem, a letört szomorúság helyett egy kifejezett örömöt és megkönnyebbülést éreztem. A „hiány súlyát” otthagytam. ... Úgy tudtam eljönni, hogy azt éreztem, újból van nagymamám, végre megtaláltuk egymást."

Annát csecsemő korától anyai nagymamája nevelte, vele alakult ki igazán mély érzelmi kötödése. Szülei éltek, csak a sok munkától nem értek rá foglalkozni vele.

6 éves volt, amikor a nagymama megbetegedett, kórházba, került. Egyszer elvitte édesanyja meglátogatni, ezt követően a nagymama néhány napon belül meghalt.
Anna, míg a mama kórházban volt, nyári napközis táborban töltötte napjait. Szülei nem beszéltek a mama haláláról, nem vitték el a temetésre. Arra emlékezett, hogy naphosszat csak ült, és várta a szeretett nagymamát, aki nem érkezett meg.  

"Csak ültem, sírtam és vártam. Nem értettem semmit. Azt hittem már nem kellek, nem szeret.A várakozás élményemet egyre inkább átszőtte a reménytelenség és a fájdalom. Ez a néma fájdalmas várakozás ma is itt van a lelkemben 41 év után. Mára már azt sem tudom mire, csak állandósult bennem egy reménytelen várakozás érzés"- mondta Anna első találkozásunk alkalmával.  Arra már nem emlékezett, mit mondtak szülei, hová lett a nagymamája. A mama halálát követően elvesztette biztonságát. Az addig vékonyka kislány egyre nagyobb testet növesztett. A gyengeségét, sebezhetőségét így próbálta ellensúlyozni.
Beszélgetéseink során kiderült soha nem volt a nagymamája sírjánál. Kérésemre felkereste szüleit, régi fényképeket kért a szeretett nagymamáról, és elkezdett emlékezni. 

Aztán pszichodramatikus módszer segítségével lélekben mégegyszer találkozott a beteg nagymamájával, aki elmondta messzi útra készül. Elbúcsúztak egymástól, még utoljára megölelték egymást, és tudta, majd a csillagok közt fogja látni a mamáját, és hite szerint, majd ha eljön az ideje, az égben találkoznak. Addig fentről vigyáz rá a mama. 

A katartikus lelki találkozást követően Anna készen állt arra, hogy 41 évvel a halál bekövetkezte óta először elmenjen a nagymamája sírjához. A temető több mint 250 kilométerre volt otthonától.

Egyszerre nagyon várta és nagyon félt ettől a temetői látogatástól. Eszébe jutott egy kislánykori emlék a mamáról. Volt anyukájának egy kötött pulóvere, ami kinyúlt és a nagymamája neki vart belőle kisruhát, amit egy bojttal kötött össze. Egy ilyen bojtot készített és vitt a nagy „találkozásra” a temetőbe. Egyedül, tele szorongással érkezett: „Mi lesz most velem, hogy fogom ezt kibírni.?” Két és fél órát töltött a temetőben, ahol lélekben sokat beszélgetett a nagymamájával, sokat sírt. Eddig a lelkében egy üresség „egy lyuk” tátongott a hiányától. 

A következő találkozásunkkor így beszélt a temetői élményeiről: "A találkozás végére felszabadult lettem, a letört szomorúság helyett egy kifejezett örömöt és megkönnyebbülést éreztem. A „hiány súlyát” otthagytam. Éreztem a nagymamai örökség jó és rossz részét. Egyszerre, minden olyan „kerek, egész lett”.

Úgy tudtam jött eljönni, hogy azt éreztem, újból van nagymamám, végre megtaláltuk egymást. Tudtam, a fizikai valóságban már nem találkozunk többé, de lelkemben végre 41 év után újból „él” a nagymamám, akinek megígértem, máskor is eljövök a sírjához. "

Hazatérve meglátogatta szüleit. Előzetesen kérésükre küldött fényképet a nagymamája sírjáról, olyant is, amin ő is látható. (A fotókat részben egyedül, részben egy temetőt látogató segítségével készítette) Édesanyja elmondta két napig csak sírt, úgy érezte, mintha ő is ott lett volna a temetőben. Apukája hatalmas megkönnyebbülésről számolt be. Ekkor tudta meg, hogy szülei a temetés óta nem keresték fel a nagymama sírját, egymás közt sem beszéltek róla. 41 év után ők is elkezdtek gyászolni. Ők is tervbe vették a sír meglátogatását.

Négy évtized után együtt gyászolt a család.

Halottak napján emlékezzünk a megnem született lelkekre is!

„Van ott fenn egy ország, aki bárkit átölel”, ahová sok kicsi lélek még előbb távozott, mint megszülethetett volna, aki soha nem élhette meg az anyai és apai kéz gyengéd ölelését, és őt helyettünk ölelik ott fenn.

Álljunk meg egy percre, és értük is gyújtsunk egy gyertyát. Nézzünk fel az égre, lássuk őket, ahogy lelkünk kéri: akár piciny fénylő csillagként, akár tiszta lelkű angyalkaként. Engedjük közel lelkünkhöz kicsiny lelkét, érezzük őt, szóljunk hozzá, merjünk lelkébe nézve bocsánatot kérni tőle. Higgyünk benne, egy gyermeki lélek mindent megért, mindent elfogad, mindent megbocsát, csak a megtörténtek tagadását, a szembenézés elkerülését nem. Aztán bocsássunk meg magunknak, hiszen már nem változtathatunk a történteken bármi késztetett, esetleg kényszeríttet a kicsi élet kioltására még megszületése előtt:

• Lehet, nem tudtunk volna enni adnia

• Lehet, az életünkkel kellett volna születéséért fizetnünk, s árván hagyunk egy már

megszületettet

• Lehet, szakmai karrierünket veszélyeztette

• Lehet elhittük, hogy az élet a születéssel és nem a fogantatással kezdődik

• Lehet betegségétől akartuk így megmentetni

• Lehet még túl fiatalok voltunk, akár magunk is gyermekek

• Lehet, úgy éreztünk, még nem vagyunk alkalmasok a szülőszerepre

• Lehet azt hittük, betegségünk nem teszi lehetővé felnevelését

• Lehet az őt nemző férfitől nem akartunk gyermeket

Lehet, lehet, lehet, a sor végtelen hosszú, a saját történetünket csak mi ismerjük. Csak mi tudjuk, hogy egyedül, vagy a gyermeket nemző férfivel közösen hoztuk döntésünket, s milyen körülmények között. Bármiért is tettük, tettünkért felelősek vagyunk, és kötelező legalább egyszer életünk során szembenézni vele. A nemzésnél mindig ketten vagyunk, a személyes felelősségünk vállalása elkerülhetetlen, voltam akár anyajelölt, akár apajelölt.

Ha ezt nem tesszük meg, lelkünk nem tudja elgyászolni őt (őket), s ekkor valóban fizetnünk kell egy életen át akár testi, akár lelki betegséggel.

IDŐ-S-KOR - ELENGEDÉS

Közeledik november az elengedés, elmúlás hónapja. Életünkben nagyon fontos, hogy képesek legyünk elengedni megélt életeseményeket. Ez segíthet az átélt sokszor fájdalamas élmények feldolgozásában, megmenthet bennünket attól, hogy belebetegedjünk a történtekbe. Az elengedésben nagyon sokat segítenek a rítusok, melyek napjainkban szinte elmúlóban vannak. Néhány példa arra, mit kellhet elengednünk az életünk során: szeretett halottainkat, még élő szüleinket, felnövő gyermekeinket, váláskor házastársunkat, elvesztett munkahelyünket, egészségünket. Fontos egy-egy megélt életszakaszunk - gyermekkor, ifjúkor, felnőttkor - lezárása is. Egy-egy életciklusunk lezárásában segíthet Pinkola Estés Klarissa: A farkasokkal futó asszonyok című könyve.

A felnőttkor elengedésére olvashatnak egy példát az alábbi írásban, mely ötlet, minta is lehet egy ilyen típusú lelki munkához.

REKVIEM A FELNŐTT KOROMÉRT

Megpróbáltalak titokban, észrevétlenül elhagyni. Köszönöm, hogy nem engedted. Ezer apró jelet küldtél arról, hogy még dolgom van veled. Hogy téged nem lehet, csak úgy, mint egy elhasznált papír zsebkendőt félredobni.

Jelezted a testemben, tudtad – itt biztos észre veszlek. Hát nem így történt. Aztán küldted a depressziót a lelkembe, ez sem használt. Küldtél fontos üzeneteket: kicsit olyan nekem ez a 60. születésnap, mintha meghalni készülnék. Nem értettem. Sírtam, kétségbe estem, agyaltam. És most eljutottam oda, hogy érzek. Érzem, téged végleg elveszítettelek. Ha már a haldoklótól megijedtem, fel sem ismertem, akkor most a halottól illik tisztes búcsút venni.

Először is a köszönet hangján szólok hozzád. Köszönöm, hogy túléltelek. Nagy küzdelem volt testben-lélekben egyaránt.

Megtanítottál, hogy nincs reménytelen helyzet. Megmutattad, az élet bármilyen terhet tegyen a vállamra, kibírom. Igaz időnként összeroskadok, lázadok, feladom – de mindig megtalálom azt az utolsó szalmaszálat, ami átlendít az élhetőbb hétköznapokba. Engedelmeddel, ezt a képességem – miután segítségeddel ilyen szépen kifejlesztettem, viszem tovább.

Sok minden veled véget ért, örökre elmúlt az életemből. Már nem leszek soha fiatal, már nem adok gyermeknek életet, már nem élvezem a gyermeknevelés szépségeit. Már nem tanulok új szakmát, nem lesznek munkahelyeim. Többé nem élvezem a munkahelyi kollektívába tartozás szépségét, de megszabadulok az ezzel járó fájdalomtól is. Nem rendezek többé fesztiválokat, konferenciákat.

Másfajta kihívások, másfajta küzdelmek várnak.

Búcsúzom veled együtt gyermekkoromtól is, így most kettőtökhöz szólok: Isten veled anyahiány, apahiány, rút kiskacsa, ki annyit szenvedtél a másságtól; Isten veled férfiaktól való félelem, megfelelési kényszer, kisebbrendűségi komplexus, teljesítménykényszer. Ti is a gyermek- és felnőttkoromban elmaradhatatlan útitársaim voltatok. Most búcsúzom tőletek is. Keményen megdolgoztam, hogy itt hagyhassalak benneteket, örökre a felnőttkor sírjába zárva.

Titeket nemcsak egyszerűen eltemetlek, de el is hamvasztalak, mert még képes lennék visszajönni a sírhoz, és kikaparni a csontocskáitokat, s azokból újra életre kelteni benneteket.

Búcsúzom tőled fájdalmasan gyönyörű szexuális életem. Jó hogy voltál nekem. Szerettem volna többet, szebbet, de most megbékélek azzal, amire képes voltam. Nem tudom találkozom-e még veled. Azért téged nem hamvasztalak el. Ha leszel is az életemben, az már más lesz, az már nem te leszel, ki azért hű társam voltál felnőttségemben.

Búcsúzom tőled elképzelt, vágyott családi életem, amikor még reméltem gyermekeim felnőve fizikai és lelki közelségben maradnak. Sok szenvedés után elengedem azt az illúziót, hogy ők velem megosztják életüket. Kirepültek a fészekből, megtettem, ami tőlem tellett, most pedig nézzek az égboltra, élvezzem szabad szárnyalásukat. Egészségesen, életképesen szárnyalnak.

Kényszeres evésem, most hozzád is szólok. Téged is nagyon szerettelek volna a felnőtt korommal eltemetni. De ne örülj, idős korom egyik szakaszában te sem úszod meg a máglyahalált. Sőt a hamvaidat is szétszórom, mert te még abból is képes lennél feltámadni. Ne reménykedj, hogy hosszú távon még pusztítani hagyom általad testemet, lelkemet.

Búcsúzom tőletek közeli és távoli megélt örömök, bánatok, küzdelmek, munkasikerek, megélt és kihunyt barátságok, emberi kapcsolatok.

Kedves szeretett Felnőttkorom! Köszönöm, hogy én búcsúzhatom Tőled, és nem fordítva történt. Ígérem emléked mélyen megőrzöm szívemben. Eddigi életemben sok-sok kereszttel jelzetten nyugszanak felnőttkori beteljesületlen álmaim, vágyaim. Hát vidd most őket is, induljatok. Vár benneteket Kháron ladikja. Szálljatok be a csónakba, s evezzetek át a túlsó partra. Én már békében integetek nektek.

Indulj Kháron, ne késlekedj. Valamennyit jó szívvel látom a hajódon. Na indulj már, mert még meggondolom magam és én is felszállok.

Nézlek titeket, felnőttkorom utasait, egyre távolabb vagytok tőlem, már alig látszotok a horizonton. S végül elnyelt benneteket az éj anya.

Isten veletek, nyugodjatok békében. Kérem, ne kísértsetek. Köszönöm.

Furcsa ez a csönd. Minden olyan néma, üres. Jól van ez így. Egy kis pihenés, és indulok az idő által előírt, általam pedig kiérdemelt korral ismerkedni, barátkozni.

Hát megérkeztem. Időskorú lettem. Nem jobb, nem rosszabb, csak más. Még ismeretlenül nézegetjük egymást.

Kedves Időskorom! Köszöntelek illő tisztelettel. Már örülök, hogy megélhettelek. Biztosan sok izgalmas órát tartogatsz nekem. Kérlek, adj időt, hogy megtapasztaljalak, hogy megtaláljam magam Benned.

Hogy könnyebben menjen az ismerkedés, most megmutatom neked, mit hoztam át a felnőttkoromból. Magammal hoztam az élettapasztalatom, hitem, tudásom, érettségem, szabadságom, önismeretem; a szeretetre-, az elfogadásra-, az elégedettségre-, a kompromisszumra-, és az egyedüllétre való képességem.

Magammal hoztam kései megérkezésemet Istenhez, aki melletted hű társam és iránytűm lesz. Akire mindig számíthatok, aki bármilyen vagyok szeret, elfogad, segít nekem.

Akkor kezdődhet közös életünk: hittel, reménnyel és szertettel.