„Még nem állunk készen rá”
Akik ezt mondják, azok nem a házasságot utasítják el, hanem annak időpontját tolják későbbre. A halogatás háttere az a félelem, hogy esetleg rossz döntést hoznak. Ennek egyik formája, amikor a pár hosszú, sokéves ismeretség után sem képes továbblépni, nem tudnak elköteleződni, hanem valamilyen külső-belső bizonyosságra várnak. A kapcsolat ilyenkor megreked és gyakran szakítás a vége, hiszen az emberi kapcsolatok dinamikája is a fejlődésre és egyensúlyra törekszik. Nem lehet a végtelenségig fenntartani egy bizonytalan helyzetet, ahol minden megvan, csak a döntés hiányzik.
A halogatásnak egy másik formája lehet az élettársi kapcsolat is, amelynek során két ember „kipróbálja” egymást, ami logikus érvelésnek tűnik. Ám az ilyen elköteleződés nélküli együttélés előbb-utóbb azt jelenti mind a pár, mind a környezet számára, hogy összetartoznak – anélkül, hogy ezt tudatosan eldöntötték volna. Tehát a „próbaidőszak”-ból nagyon könnyen lecsúsznak egy közös, döntés nélküli instabil élettársi viszonyba.
A személyiség erőforrásait és boldogulását kutató pozitív pszichológia azt hangsúlyozza: a házasságkötés nem azt jelenti, hogy a jegyespár szerelme végérvényesen érett és lezárt folyamat, amelyet pusztán „konzerválnak” az esküvővel, amikor hűséget fogadnak egymásnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pár készen áll az elköteleződésre, össze akarják kötni az életüket és vállalják egymást jóban-rosszban, tehát képesek és akarnak tovább fejlődni a kapcsolatban.
„Nem tudhatom, hogy mindig szeretni fogom-e?”
Ha a szerelem tényleg csak egy erős érzés lenne, ami valahogyan kívülről ránk szállt és amely fölött egyáltalán nincs hatalmunk, hogyan ígérhetnénk meg bárkinek is, hogy örökké szeretni fogjuk? – tesz fel a kérdést Erich Fromm, a neves pszichoanalitikus.
A szeretet képesség és viszonyulás, amely erőfeszítést, akaratot, tetteket és kitartást igényel. Ez a hozzáállás azonban rendkívül háttérbe szorul a mostani, fogyasztásra összpontosító kultúránkban. Egyrészt kényelmességre sarkall, amelyben passzívan elfogadunk érzéseket és megfellebbezhetetlen külső valóságnak tekintjük őket, másrészt kialakítja bennünk azt a szemléletet, hogy a személyeket a tárgyakhoz hasonlóan megszerezzük, aztán ha már nem szolgálja a céljainkat vagy kényelmetlen „elromlott”, akkor kidobjuk, lecseréljük újabbra.
Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon fejlődhessen, szükség van elköteleződésre és döntésre.
Egy valódi kapcsolatban azonban a másik személy nem eszköz, aki céljaim elérésére szolgál, hanem tár az életúton. Amíg nem az, csak használom és kihasználom. Egy valódi kapcsolat és abban az elköteleződés annak kimondása, hogy a másiknak nem egyes tulajdonságait szeretem, hanem őt magát, személyesen és egészen. Egész lényéhez viszonyulok, a hibái ellenére: s ez nem egyfajta tökéletességbe vetett illúzió, sokkal inkább tisztánlátás és elfogadás.
A házasság, mint fejlődés
A fentiek után legfontosabb annak a felismerése, hogy az esküvő egy közös út eleje és nem a vége: a pár kimondja, hogy „mostantól együtt szeretnénk fejlődni és egyre jobban alkalmazkodni egymáshoz”.
A hatékony alkalmazkodás azonban nem önfeladást, önmegtagadást jelent, hanem egymással és a környezettel való egyensúlyt, amikor összhangba tudjuk hozni a külső, például családi, munkahelyi elvárásokat belső szükségleteinkkel, vágyainkkal és képességeinkkel. Ebben a folyamatban egyre részletesebben és kifinultabban ismerjük meg önmagunkat, a férjünket/feleségünket és kettőnket, mint párt.
Az esküvő és a mézeshetek egyensúlyi állapotát szükségképpen az összecsiszolódás feszültségei követik. Elindul a család életciklusa: fiatal házas „fészekrakó” időszak után a várandósság és a kisgyermekes család, az iskoláskorú és serdülő gyermeket nevelő időszak jön, majd lassan kirepülnek a gyerekek és „üres lesz a fészek”.
Mindegyik állomás olyan fejlődési feladatot jelent, amely szükségképpen feszültséggel, egyensúlyvesztéssel jár. A családpszichológia ezt fordulópontnak (görögül krízis) tekinti, amelyet a házaspár és a családtagok jól és rosszul is megoldhatnak. Ilyenkor a cél, hogy ne az előző, korábbi egyensúlyba próbáljunk visszakerülni (például a gyerekek születése után ne akarjunk úgy élni és annyit dolgozni, mintha nem lenne gyermekünk; a kamasztól ne várjunk olyan szófogadást, mint az óvodástól), hanem egy magasabb szinten rendezzük újra az egységet. Az egyensúly és a változás folyamatos mozgása és egyre magasabb szintű megoldása tulajdonképpen maga a fejlődés, mind egyéni, mind párkapcsolati és családi szinten.
Mindez nem lehetséges elköteleződés nélkül, hiszen ez adja a keretet és a kötődés biztonságát. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon fejlődhessen, szükség van elköteleződésre és döntésre. Jól tudjuk, hogy a házasságot és együttélést vizsgáló kutatásokból kiderül, hogy ugyanolyan körülmények között a házasságok sokkal inkább fennmaradnak, mint az élettársi kapcsolatok.
Sok megromlott házasságban elég lenne pusztán arra felhívni a figyelmet, hogy egy kapcsolatban szükségszerűen kialakulnak nézetkülönbségek és feszültségek, mivel nem vagyunk egyformák. Ezektől a konfliktusoktól azonban nem kell megijedni, ezek csak azt mutatják, hogy különbözünk, de nem azt, hogy rosszul választottunk párt és el kellene válni. Az elkötelezettség a viták és krízisek pozitív megoldása iránt nemcsak a párkapcsolatot teszi stabilabbá, hanem a kötődés biztonsága kisugárzik az élet más területeire is, és teherbíróvá teszi a személyiséget az élet kihívásival szemben.
Szerzők: Perczel Forintos Dóra, Percel Júlia
.jpg)
