A piros pöttyös kanna súlya

Ez a „muszáj erőn felül teljesíteni” beégett mélyen a lelkébe. Egész életében kíméletlenül hajszolta önmagát. Nem ismerte a fáradtság, nem bírom, pihenek szavakat, nem engedte meg a sírást, mint a gyengeség jelét. 

Amilyen kemény volt önmagával, olyan keménnyé vált a környezetével szemben.

Volt egyszer egy kicsi lány, két idős szülő kései gyermeke. Dolgos, földműves emberek voltak, hajnaltól estig robotoltak a földeken. Ez a kicsi teremtés, alig 5 évesen ült a dűlő végében és hordta egy piros pöttyös vizeskannában a vizet szüleinek. Törékeny, vézna leányka volt, majd megszakadt, míg cipelte a kannát. De vitte, mert szerette szüleit, mert úgy érezte, muszáj.

    "Muszáj erőn felül teljesítenem!"











Ez a „muszáj erőn felül teljesíteni” beégett mélyen a lelkébe. Egész életében kíméletlenül hajszolta önmagát. Nem ismerte a fáradtság, nem bírom, pihenek szavakat, nem engedte meg a sírást, mint a gyengeség jelét. Amilyen kemény volt önmagával, olyan keménnyé vált a környezetével szemben.

Teltek az évtizedek, sikeres, dolgos felnőttként élte az életét, eközben feltámadt benne a vágy önmaga mélyebb megismerésére. Útja egy pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportba vezette.

Néhány hónap után jelezte, mostanában nagyon fáradt, szinte alig bír dolgozni, nem érti mi történik. „Ez számomra ismeretlen érzés” – mondta. Játékba vitte ezt a témát, ahol azzal szembesült, azt a piros pöttyös kannát soha nem szabad letennie. Azzal szembesült elpusztítja magát és még csak nem is tud róla. Dühösen vágta földhöz a kannát, és zokogott: „Elég, elég, én élni akarok! Nem akarok az általam rakott máglyán elégni!”

Azonnal orvoshoz ment, és egy hét múlva kezében volt a diagnózis: vastagbélrák. Műtét, kemoterápia, gyógyulás. 

Közben belső változások sora: mert gyenge lenni, szeretettel és elfogadással fordult teste és lelke felé. Megtanulta megélni és kimutatni érzéseit, tudott dühös lenni, sírni, örülni, önfeledten kacagni. Megtanult nemet mondani családnak, barátnak, az egész világnak. Kétéves közös munka után ma évek óta szabad lélekként szárnyal. Egyrészt boldog, kiegyensúlyozott, cselekvési szinten szereti önmagát, vigyázva, féltve, felelősséget vállalva. Másrészt, amíg önmagának nem árt vele, sokat ad a családjának, környezetének. Társadalmilag aktív, számos területen segíti embertársait. 

Megjárva a maga El Caminóját, mára megérkezett az időskorba, ahol az ősz gazdag színvilágában pompázik és virul teste-lelke. Telve álmokkal, célokkal, tenni akarással. 

Indulj el te is hogy megékezhess!

HATALOM - SORS - FELELŐSSÉG

Önismereti pszichodráma csoportba 

várjuk azokat, akik kezükben akarják tartani sorsuk formálását

"Kezemben a hatalom, én írom a sorsomat."

Csoportvezetők:

Galambosné Varjú Blanka és Novák Magdolna

pszichodráma vezetők

Időtartam: 12 hónap, 140 óra. 2013. november 23-tól 2014. októberig, havi egy alkalommal, 

szombatonként, 8.00–18.00 óráig.

Helyszín: Békéscsaba, belváros

Óradíj: 1.100 Ft. melyet havi 13.000 Ft-os  részletekben lehet fizetni.

Sorsfonó Egyesületi tagoknak 20 %,  kedvezmény.

Jelentkezés:

G. Varjú Blanka: 30/2319-216; gvblanka@gmail.com

Novák Magdolna: 30/3700-881; magdolna.novak@gmail.com

A csoport indítását megelőzően mindenkivel személyes találkozást tervezünk. 

Az általunk vezetett csoportjainkba járók véleménye az egyéves pszichodráma módszerrel végzett önismereti munka eredményéről:

•   Megélhetem, megérthetem ÉNEM legrejtettebb titkait, és a játék gyönyörű.
•   Önmagam megismeréséhez lelkem legmélyére kell néznem.
•   Mert a csoport segítségével kezdem összerakni a miérteket, mint egy több dimenziós képet. Amíg nem találtam az alapokat, hiába rakosgattam a részeket nem lett (lesz) belőle egész.Remélhetőleg már közel állok  a gyönyörködéshez.
•   A láthatatlan probléma láthatóvá válik. Megfogható, és eldobható.
•   Kapaszkodót kerestem a hétköznapokhoz, és belsőnyugalmat találtam.
•   Szuper, hogy az eddig cipelt ősi csomagokat végre letehettem. Szabadon élhetek.

Bővebben: www.pszichodramak.blogspot.hu

Id

Kétségbeesés, küzdelem, elfogadás – utam a 2-es típusú cukorbetegségben érintettek mentálhigiénés konzultációjáig

„Talán nekem is van közöm ahhoz, milyen sors vár rám ezután, lehet hogy nemcsak egy szerencsétlen áldozat vagyok, hanem önmagáért felelősséget vállalni képes ember is.”

Kórházunk új szolgáltatása keretében – a Sorsfonó Önismereti Egyesület felajánlásaként - lehetőséget kínálunk Önnek egy díjtalan mentálhigiénés konzultációra, ahol lehetősége nyílik a 2-es típusú cukorbetegséggel együtt járó lelki problémákról való segítő beszélgetésre, az életmóddal és a táplálkozással kapcsolatos konkrét, személyre szabott gyakorlati problémák megbeszélésre. Egy fő maximum 3 alkalommal veheti igénybe.

A konzultációt vezeti:

Galambosné Varjú Blanka mentálhigiénés szakember

Egy rövid hír, mely napjainkban látott napvilágot a Békéscsabán.

Ki vagyok én, mi vezetett ehhez a felajánláshoz? Blogomon sokmindent elmondtam már magamról, munkámról, most egy sajátos szelettel kívánok bemutatkozni.

2012. március 17-ét mutatott a naptár, amikor kezembe kaptam a laboreredményem. A közel húsz éve kezelőorvosom még nem látott nálam ilyen rossz eredményt. Vércukrom 11,8, HbA1c 9,7, rossz májfunkció, hasnyálmirigy működési zavar, és még hosszan sorolhatnám a rossz eredményeket. Azonnali hasi ultrahang vizsgálat, laborkontroll. A végeredmény 2-es típusú cukorbeteg lettem.

Meghallgattam orvosomtól, hogyan tovább, de szinte semmit nem tudtam felfogni. Csak az zakatolt bennem, soha többé nem élhetek „normális életet”, bújtam az internetet, egyre reménytelenebbnek éreztem az elkövetkező éveimet.

Ráadásként egekbe szökött a korábbi normális vérnyomásom. Rohantam a szemorvoshoz, újabb lesújtó hír: a szemfenéken már láthatók a cukorbetegség és a magas vérnyomás okozta elváltozások.

 Ebben az időszakban összefutottam egy kedves ismerősömmel, aki közölte a férje cukorbeteg, és most vesedialízisre jár (szövődmény!). Ha tudna 10 kilót fogyni szóba jöhetne veseátültetés. Aztán ráadásként megtudtam, egy tőlem 10 évvel fiatalabb volt kollégám megvakult a cukorbetegségtől, és néhány éve meghalt.

Lelkemben már összeraktam kétségbeejtő jövőmet, megvakulok, levágják a lábam, felmondja a vesém a szolgálatot. Az már csak apróság, hogy inzulinra fognak, és naponta szurkálhatom magam. Tudtam magamról, az átlagnál érzékenyebb ember vagyok, és azt is, hogy az csak rontja a helyzetemet, hiszem a lelki tényezőknek is nagy szerepe van a betegség kialakulásában, kórlefolyásában.

Eltelt néhány hét és sikerült megfordítani a látásmódomat. Talán nekem is van közöm ahhoz, hogy milyen sors vár rám ezután, lehet nemcsak egy szerencsétlen áldozat vagyok, hanem önmagáért felelősséget vállalni képes ember is.

Megszületett a döntésem: először is mindent megtanulok amit lehet erről a fránya betegségről, aztán végiggondolom, mit hogyan tudok beépíteni az új életembe, anélkül, hogy áldozatként tekintsek önmagamra.

Az önsajnálatból lassan, lépésenként átmentem a küzdésbe, minden nap kerestem, mi az amivel elviselhetővé tudom tenni megváltozott helyzetem.

  

  

Konzultáltam dietetikussal, sorstárssakkal. És nem utolsó sorban pszichológus segítségét is igénybe vettem.

Kezelőorvosom felkészített arra, hogy rövidesen megkezdi gyógyszeres kezelésem, csak egyenlőre megfigyeli a táplálkozás és életmód váltásra hogyan reagál a szervezetem.

Júliusban bekövetkezett a nagy fordult, az éhgyomri vércukrom 6,2 lett, a HbA1c értékem 5.8. Rendeződött a májfunkcióm és a hasnyálmirigy működésem. Egyéb értékekben is pozitív változást jelzett a laborvizsgálat.

Felcsillant a remény, érdemes küzdeni, komolyan venni magam. Ez a változás szárnyakat adott. Igen, mások lettek a körülvevő határok, de ki lehet alakítani egy örömteli életet így is.

Először csak tudomásul vettem, majd lassan elfogadtam a megváltoztathatlan tényt: 2-es típusú cukorbeteg vagyok, amíg élek.

Megtanultam másképp főzni, már rutinból működött miben mennyi és milyen típusú szénhidrát van. Megtanultam utazni, családi és egyéb rendezvényeken résztvenni, úgy hogy ne kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe. Sok mindenre én jöttem rá, és mindig izgalommal vártam az újabb laborkontrollt. Az eredmény nem maradt el. Ahogy a testi és lelki energiáimat a minőségi életem felépítése szolgálatába állítottam, kiderült, nekem is süt a nap az égbolton.

Nehéz év van mögöttem, de nem bánom küzdelmem egyetlen percét sem. Büszke és elégedett vagyok, hiszem, ez rajtam múlott. A 2013. májusában átvett laborétekben, gyakorlatilag nincs csillag – és mindez gyógyszeres segítség nélkül! Éhgyomri vércukor 5,3, HbA1c 5,7, miközben a 66-dik életévemben járok. Szemvizsgálaton mindent rendben találtak, a szemfenéken kóros elváltozás nem található.

Úgy érzem, ezt a csatát megnyertem hosszú távon.

Nos ez az én történetem, ami arra motivált, segítsek sortársaimnak is eligazodni e betegség útvesztőiben. Megtalálni a saját járható útjukat, kialakítani egy számukra elfogadható más, de minőségi életet. Hiszek benne, erre mindenki képes.

Út a halál markából az élet öleléséhez

“Megértette azt, hogy a test egy olyan csodálatos hangszer, amelyen játszik az idegrendszerünk, játszik a tudatos tudatunk, játszik az érzelmi tudatunk, de a nagy játékosok egymással fantasztikus játékot játszanak. Harmóniában.” 

(Dr. Bagdy Emőke)

Zsóka 52 éves, művelt, jó humorú, pedagógus pályán dolgozó, jelentősen túlsúlyos, egyedül élő nő. Kiváló pedagógus, hihetetlen érzékkel nyúl a gyermekekhez, akik rajonganak érte és az általa oktatott tantárgyért. A mindig vidám, jókedvű hölgy súlyos terheket cipel lelke mélyén. Egy pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportban lehettem lelki utitársa az önmagáért vívott küzdelemben.

Ebből az egyéves munkából most egyetlen epizódot szeretnék megosztani, azt a játékát melyre azzal a kérdéssel jelentkezett be, hogy “Mit tegyek az életben maradásomért?”

Zsóka három éve vesztette el szüleit. Édesanyja csecsemő korától betegséggel küzdött, később a korábban italozó édesapja is megbetegedett. Az élete arról szólt, hogy ápolta szüleit. 10 éves korában még azt is megtiltotta az édesanyja hogy sírjon, beszéljen fájdalmáról, félelméről. Azt hitte édesanyja, ezzel segíti kicsi lányát. Az eredmény az lett, hogy Zsóka lelkében letiltódott az érzések megélése, kifejezése.

A lélek fájdalma a testen keresztül jelzett. Zsóka egyre több betegséget gyűjtött össze: fülfájás, cukorbetegség, magas vérnyomás, veseprobléma, stb. Önmagát a pszichoszomatika állatorvosi lovának élte meg. Néhány betegségben átélte az orvosok tehetetlenségét is. Miután feloldotta lelkében az érzés letiltásnak blokkját, figyelme a testére kezdett irányulni. Kezdte érezni is, nagy bajban van a teste. Az eszével tudta, komoly gondok vannak. Például az éhgyomri vércukra 12.8 volt, mégsem tudta elszánni magát orvosi segítségkérésre. Pedig a kórház legjobb diabéteszes főorvosához - aki országos szaktekintély - egyenes útja volt. 22 éves kora óta ismerte, hiteles, nagytudású orvosnak tartotta. Minden testét érintő további vizsgálattól, és kezeléstől mereven elzárkózott.

Játékában nyitó képében azzal szembesült, a halálfélelem gúzsba köti beteg testét, lelkét, rátelepszik az életére.

Ekkor tudatosult benne, hogy a halálfélelem először csecsemő korában jelent meg benne, amikor anyja úgy szoptatta, hogy ölelni nem tudta. Az egész eddigi életét a halálfélelem uralta. Féltette nagyszüleit, szüleit, és még több szerettét a haláltól, küzdött odaadó ápolással a haláluk ellen, és úgy érezte alul maradt a küzdelemben. Végül megadta magát a halálnak, esélytelennek élte meg az ellene való küzdelmet. Lelkében egybeolvadt szerettei és saját halála.

A következő kép a játéktérben a temető, a halál birodalma. Itt számba vette kik, mik  vannak eltemetve.

A halál birodalmában találta nagyszüleit, szüleit, meg nem fogant gyermekeit, meg nem élt emberi kapcsolatait. Döbbenten ismerte fel, hogy halottként él benne önbizalma, önbecsülése, testi egészsége, párkapcsolata. Megértette miért, és hogyan kerültek oda, majd visszavitte őket az élő Zsókához. Tudatosult benne, hogy elfojtott halálfélelme akadályozta meg, hogy az életre fókuszáljon. A haláltól visszaszerzett önbizalommal, önbecsüléssel már meg tudta ölelni beteg testét, tudott szeretettel felé fordulni.

A játék végére azt érezte, képes elindulni a teste gyógyításához vezető úton. “Most már tudom, nekem nem a halállal, hanem az élettel van dolgom. A halál csak a gyógyíthatatlan betegség végső állomása, amitől én még messze vagyok.”

Veszteségélmény, búcsú és újjászületés

2013. elején induló önismereti pszichodráma csoportot indítunk, mely előtt módszerbemutatót szervezünk "Elengedés" témakörben Novák Magdolnával

Veszteségélmények

Búcsú és Újjászületés

Az elhagyottságból, csalódottságból, bűntudatból és dühből fakadó ellentmondásos érzés-zűrzavar gyötör?

Van remény az elengedésre!

Hogyan engedd el amit már nem tarthatsz meg?

Melyek a gyászfolyamat szakaszai?

Pszichodráma játékvezetői gyakorlatunkban több száz élethelyzet feldolgozásában segítettünk

Nézd meg írásainkat:

http://pszichodramak.blogspot.hu/

Látogass el pszichodráma módszerbemutatónkra

november 17-én, szombaton 8.30 - 13.30-ig a Kazinczy utca 6/1. szám alá

Megfelelő létszám esetén tarjuk meg a találkozást.

Csoportvezetők: Galambosné Varjú Blanka és Novák Magdolna

Részvételi díj: 5.000 forint

Jelentkezés e-mailben:

Galambosné Varjú Blanka

Novák Magdolna

vagy

Hívd ez a számot: 30/23-19-216 (Galambosné Varjú Blanka)

"Gyilkos ölelés"

„Becsaptál, azt hazudtad minden férfi egy vadállat, azt hazudtad, nem kell férfi az élethez, azt hazudtad minden férfi gyilkosságba hajszolja a nőt. És én elhittem, és csak menekültem a férfiaktól, féltem az ölelésüktől”- mondta zokogva.

Réka 26 éves, bájos, okos, művelt fiatal lány. Több éves önismereti munka áll mögötte, melyet pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportokban fejlesztett. Közös munkánkban nagy utat tett meg egy egészséges, harmonikus élet megteremtéséért. Alkoholista szülőpár nevelte fel, gyermekkora tele volt fájdalommal, rettegéssel. Nem kapott szeretetet, elfogadást. Felnőtt korára sikerült traumáinak jelentős részét feldolgoznia, sikerült egy igazi társat találnia, aki mellett biztonságban, szeretve érzete magát. Mégsem volt boldog, mert nem tudta viszonozni a felé áradó őszinte szeretet, elfogadást.

Előző párkapcsolataiban megélte, hogy amint kezdett mellette elköteleződni a férfi, ő azonnal kilépett, szinte elmenekült a kapcsolatból. Ahogy mélyült jelenlegi kapcsolata, ismét megjelent benne a menekülési vágy, tovább egy másik férfihoz. Erős gátoltságot élt meg a testi szerelem elfogadásában, viszonzásában. „Menekülök az ölelésből”

Tudta, hogy sok gátat sikerült már lebontania, most mégis egy leküzdhetetlen akadállyal találta szembe magát. “Hogyan éljem meg a testi szerelmet?” címmel jelentkezett játékra.

Az első színben felállította párkapcsolata szobrát, ahogyan most éli meg. Párja, Péter nyújtja felé a kezét, hívja: “Foglalkozz velem, szükségem van Rád!” Péter mellett álló testi szerelme hívogatja. Réka szemben áll Péterrel, és a kötelességtudata lökdösi Péter felé. Testében egy mindent elborító görcsös fájdalom fojtogatja, nem engedi Péter felé.

Ekkor felidéződik  Rékában 6 éves kori rémtörténete, mely mára az elfojtott emlékezet sötét vermébe hullt. A gyerekszobában játszottak barbilánnyal és fiú babával, amikor  szülei részeg veszekedésére fülelt fel. A lökdösődésre  már ott is volt közöttük és látta, amint az édesanyja felkap egy konyhakést, berohan a spájzba, magára zárja az ajtót, és hangosan mondogatja: „Megölöm magam.” Az apja szidalmára, könyörgésére sem jön ki onnan. Réka sírva odarohant, verve az ajtót könyörgött: „Anya ne tedd, én itt vagyok, segítek neked!” Erre előjött anyja, késsel a kezében átölelte, magához húzta és súgta a fülébe: ”Ne félj kislányom, nem hagylak itt. Téged meg a húgodat is magammal viszlek!”

Réka rémülten tért vissza a mába. „Ez hihetetlen, az anyám meg akart ölni.” Majd beúszott neki a pár évvel későbbi kép, amikor az anyja a mocsárba akarta belefojtani, szintén alkoholos öngyilkossági krízisében.

A második színben a gyermekkori trauma újraélését követően immár felnőttként ült le megbeszélni a történteket édesanyjával. Helyszínül a temetőben az anyai nagymamája sírját választotta, arra ültette anyját. „Az, hogy anyám ilyen lett, abban nagy része volt az ő anyjának” – mondta. Ahogy anyjára ránézett, egy fáradt, szánni való, megtört asszonyt látott, csak szomorúságot, és fájdalmat érzett.

Ekkor megszemélyesítettük az anyja ártó, gyilkos én-részét. Vele szemben már ki tudta fejezni mélyen elfojtott dühét. Ki tudta mondani érzéseit, tudott vádolni és számonkérni. „Becsaptál, azt hazudtad minden férfi egy vadállat, azt hazudtad, nem kell férfi az élethez, azt hazudtad minden férfi gyilkosságba hajszolja a nőt. És én elhittem, és csak menekültem a férfiaktól, féltem az ölelésüktől”- mondta zokogva.

Majd a síron ülő anyához fordulva egy Hellingeri rítussal köszönt el tőle: “Köszönöm hogy életet adtál, a rosszat, amit tőled kaptam visszaadom, tégy vele amit tudsz. A jót, amit kaptam megtartom, amit nem kaptam meg, azt pedig megszerzem magamnak.”

A záró képben ismét találkozik Péterrel, már tudja nyújtani ő is a kezét. Kiderül, hogy a görcs simogatásra, masszírozásra gyengülni kezd. Péterhez bújik: “Tudom, hogy még idilli, de ezt szeretném és most ez jó nekem. Itt maradok”.

Már a korai szülő-gyerek viszony alapvetően meghatározza a felnőttkori párkapcsolatok működését. Az ember alapvetően társas lény. Szükségünk van egymásra. Ennek elemi kifejezési formája az érintkezés, testi egysége pedig az érintés. Az érintés puszta látványa is azonnal pozitívan befolyásolja lelkiállapotunkat. Ha például látunk egy édesanyát, aki megsimogatja a gyermekét, már jó érzés tölt el bennünket. Ha valakivel érintő kapcsolatban voltunk, amikor elengedjük a kezét, utána a szemünk olyan mozgásokat végez, mintha még hozzánk érne, megölelne vagy elutasítana. Elég, ha azt mondja, hogy megölellek, akkor bennünk ennek megfelelő érzések keletkeznek. A testünk emlékezik arra, hogy milyen volt a korábban már megtapasztalt érintés. Az érintés azt jelenti: „van közünk egymáshoz”. A szociális érintkezés, a kommunikáció az érintést helyettesíti az emberi kapcsolatokban.

Ha ez a szükséglet gyermekkorban nem elégül ki (pl. túl kevés testi érintkezés az anyával stb.), akkor a simogatás szokatlanná válik. Sőt, érzelmi távolságtartás esetén akár kellemetlenné is válhat.

A fenti esetben az ölelés halálfélelemmel párosult, öléssé minősült és örökös ambivalenciában vívódott a lélekben. Réka nem engedheti el magát a biztonságot adó kar ölelésében, mert 6 éves kora óta úgy érzi meghalhat. A serdülőkorban megismétlődő az életért küzdő harc nyomatékosította a korábban tanult szabályt. Menekülni kell, elfutni, amíg lehet. Majd biztos távolságban a biztonságot adó közelséget vágyni újra, mert ez szükségszerű. Később csábítani a férfit, örökké résen lenni meg ne öljön az ölelése.  Vágya hozta játékba: megélni a testi szerelmet elengedni magát az ölelésben.

Réka lehántotta anyja rémarcát és érintését édes öleléssé szelídítette a játéktérben párja felé.

Szerzők: Galambosné Varjú Blanka, Novák Magdolna pszichodráma vezetők, 
                pszichodráma csoportjainkat közösen vezetjük. 

41 éve várok Rád! – Egy megkésett találkozás

"A találkozás végére felszabadult lettem, a letört szomorúság helyett egy kifejezett örömöt és megkönnyebbülést éreztem. A „hiány súlyát” otthagytam. ... Úgy tudtam eljönni, hogy azt éreztem, újból van nagymamám, végre megtaláltuk egymást."

Annát csecsemő korától anyai nagymamája nevelte, vele alakult ki igazán mély érzelmi kötödése. Szülei éltek, csak a sok munkától nem értek rá foglalkozni vele.

6 éves volt, amikor a nagymama megbetegedett, kórházba, került. Egyszer elvitte édesanyja meglátogatni, ezt követően a nagymama néhány napon belül meghalt.
Anna, míg a mama kórházban volt, nyári napközis táborban töltötte napjait. Szülei nem beszéltek a mama haláláról, nem vitték el a temetésre. Arra emlékezett, hogy naphosszat csak ült, és várta a szeretett nagymamát, aki nem érkezett meg.  

"Csak ültem, sírtam és vártam. Nem értettem semmit. Azt hittem már nem kellek, nem szeret.A várakozás élményemet egyre inkább átszőtte a reménytelenség és a fájdalom. Ez a néma fájdalmas várakozás ma is itt van a lelkemben 41 év után. Mára már azt sem tudom mire, csak állandósult bennem egy reménytelen várakozás érzés"- mondta Anna első találkozásunk alkalmával.  Arra már nem emlékezett, mit mondtak szülei, hová lett a nagymamája. A mama halálát követően elvesztette biztonságát. Az addig vékonyka kislány egyre nagyobb testet növesztett. A gyengeségét, sebezhetőségét így próbálta ellensúlyozni.
Beszélgetéseink során kiderült soha nem volt a nagymamája sírjánál. Kérésemre felkereste szüleit, régi fényképeket kért a szeretett nagymamáról, és elkezdett emlékezni. 

Aztán pszichodramatikus módszer segítségével lélekben mégegyszer találkozott a beteg nagymamájával, aki elmondta messzi útra készül. Elbúcsúztak egymástól, még utoljára megölelték egymást, és tudta, majd a csillagok közt fogja látni a mamáját, és hite szerint, majd ha eljön az ideje, az égben találkoznak. Addig fentről vigyáz rá a mama. 

A katartikus lelki találkozást követően Anna készen állt arra, hogy 41 évvel a halál bekövetkezte óta először elmenjen a nagymamája sírjához. A temető több mint 250 kilométerre volt otthonától.

Egyszerre nagyon várta és nagyon félt ettől a temetői látogatástól. Eszébe jutott egy kislánykori emlék a mamáról. Volt anyukájának egy kötött pulóvere, ami kinyúlt és a nagymamája neki vart belőle kisruhát, amit egy bojttal kötött össze. Egy ilyen bojtot készített és vitt a nagy „találkozásra” a temetőbe. Egyedül, tele szorongással érkezett: „Mi lesz most velem, hogy fogom ezt kibírni.?” Két és fél órát töltött a temetőben, ahol lélekben sokat beszélgetett a nagymamájával, sokat sírt. Eddig a lelkében egy üresség „egy lyuk” tátongott a hiányától. 

A következő találkozásunkkor így beszélt a temetői élményeiről: "A találkozás végére felszabadult lettem, a letört szomorúság helyett egy kifejezett örömöt és megkönnyebbülést éreztem. A „hiány súlyát” otthagytam. Éreztem a nagymamai örökség jó és rossz részét. Egyszerre, minden olyan „kerek, egész lett”.

Úgy tudtam jött eljönni, hogy azt éreztem, újból van nagymamám, végre megtaláltuk egymást. Tudtam, a fizikai valóságban már nem találkozunk többé, de lelkemben végre 41 év után újból „él” a nagymamám, akinek megígértem, máskor is eljövök a sírjához. "

Hazatérve meglátogatta szüleit. Előzetesen kérésükre küldött fényképet a nagymamája sírjáról, olyant is, amin ő is látható. (A fotókat részben egyedül, részben egy temetőt látogató segítségével készítette) Édesanyja elmondta két napig csak sírt, úgy érezte, mintha ő is ott lett volna a temetőben. Apukája hatalmas megkönnyebbülésről számolt be. Ekkor tudta meg, hogy szülei a temetés óta nem keresték fel a nagymama sírját, egymás közt sem beszéltek róla. 41 év után ők is elkezdtek gyászolni. Ők is tervbe vették a sír meglátogatását.

Négy évtized után együtt gyászolt a család.