„Van ott fenn egy ország, aki bárkit átölel”, ahová sok kicsi lélek még előbb távozott, mint megszülethetett volna, aki soha nem élhette meg az anyai és apai kéz gyengéd ölelését, és őt helyettünk ölelik ott fenn.
Álljunk meg egy percre, és értük is gyújtsunk egy gyertyát. Nézzünk fel az égre, lássuk őket, ahogy lelkünk kéri: akár piciny fénylő csillagként, akár tiszta lelkű angyalkaként. Engedjük közel lelkünkhöz kicsiny lelkét, érezzük őt, szóljunk hozzá, merjünk lelkébe nézve bocsánatot kérni tőle. Higgyünk benne, egy gyermeki lélek mindent megért, mindent elfogad, mindent megbocsát, csak a megtörténtek tagadását, a szembenézés elkerülését nem. Aztán bocsássunk meg magunknak, hiszen már nem változtathatunk a történteken bármi késztetett, esetleg kényszeríttet a kicsi élet kioltására még megszületése előtt:
• Lehet, nem tudtunk volna enni adnia
• Lehet, az életünkkel kellett volna születéséért fizetnünk, s árván hagyunk egy már
megszületettet
• Lehet, szakmai karrierünket veszélyeztette
• Lehet elhittük, hogy az élet a születéssel és nem a fogantatással kezdődik
• Lehet betegségétől akartuk így megmentetni
• Lehet még túl fiatalok voltunk, akár magunk is gyermekek
• Lehet, úgy éreztünk, még nem vagyunk alkalmasok a szülőszerepre
• Lehet azt hittük, betegségünk nem teszi lehetővé felnevelését
• Lehet az őt nemző férfitől nem akartunk gyermeket
Lehet, lehet, lehet, a sor végtelen hosszú, a saját történetünket csak mi ismerjük. Csak mi tudjuk, hogy egyedül, vagy a gyermeket nemző férfivel közösen hoztuk döntésünket, s milyen körülmények között. Bármiért is tettük, tettünkért felelősek vagyunk, és kötelező legalább egyszer életünk során szembenézni vele. A nemzésnél mindig ketten vagyunk, a személyes felelősségünk vállalása elkerülhetetlen, voltam akár anyajelölt, akár apajelölt.
Ha ezt nem tesszük meg, lelkünk nem tudja elgyászolni őt (őket), s ekkor valóban fizetnünk kell egy életen át akár testi, akár lelki betegséggel.
