2017. január 24., kedd

LÉTVÁGY - Éhes lélek vezetett önsegítő csoport


Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása című könyve alapján,
a szerző szakmai útmutatásával

A fókuszt az evési késztetést kiváltó és fenntartó lelki tényezők megismerésére helyezzük, ezáltal lehetőség nyílik a személyes változtatásra.
A csoport alatt megfogalmazódnak azok a cselekvési lépések, amelyek pozitívan befolyásolják az ételhez való viszonyunkat, így hosszabb távon az egészségünket és a  súlyunkat is.
Már akkor is nyertes a résztvevő, ha “csak” megérti súlyának okát, történetét, és kilép a végeláthatatlan fogyókúrák ördögi köréből, megszabadul a túlsúlyához kötődő szégyen és bűntudat érzésétől.

Célcsoport:  
Túlsúlyban érintett felnőtt emberek, akik már sok mindent kipróbáltak - eredménytelenül - egy optimálisabb testsúly elérésében illetve megőrzésében, fenntartásban.

Csoportkezdés előtt:
Mielőtt jelentkezik a csoportba, javasoljuk, első lépésként elolvasni Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása című könyvét, különös tekintettel a pszichológiai éhség típusai c. fejezetre. Itt az egyes éhség típusok tárgyalását követően kérdéseket talál az olvasó, melyekre javasoljuk keresse meg személyes válaszait.

Idézet a könyvből: “Ez a könyv Neked szól, aki már hosszú ideje vívod harcodat a túlsúlyoddal … Abban szeretnénk segíteni, hogy az eddigi meddő próbálkozások után olyan útra léphess, amely valódi eredményhez vezet. Nem kell erősebben küzdened vagy jobban akarnod. Nem kell más emberré válnod. Mindössze máshogy tekintened a problémára, mint eddig.”

Amennyiben a könyv felkeltette az érdeklődését, és szeretne egy mélyebb szinten önmagán, saját fejlődésén dolgozni, akkor szeretettel várjuk a LÉTVÁGY - Az éhes lélek nevű vezetett önsegítő csoportban.

Mi történik egy ilyen csoportban?
Az első találkozáskor a jelentkezők (maximum 10 fő) egy ismerkedési foglalkozáson vesznek részt. Itt kicsit összekovácsolódnak a jövőbeni közös munkára. Megtervezzük a közös együttlét fontos egyéni és csoportos lépéseit. Mindenkitől személyes felelősség vállalást, és a megbeszélt feladatok maradéktalan elvégzését kérjük. Ez szükséges a csoport végére elérni kívánt pozitív változáshoz.

Lukács Liza könyve végig tankönyvként, segédanyagként szolgál. Ebből minden alkalommal egy-egy fejezetet tárgyalunk meg.
Az adott fejezethez előre kap mindenki egy kérdéssort, ami lényegesen bővebb a könyvben szereplőnél. A fejezet elolvasását követően kérjük a kérdéseket írásban megválaszolni, melyet a csoportos foglalkozások kertében közösen feldolgozunk.

Mindenki annyit oszt meg a saját életéből, amennyi akkor, az adott pillanatban vállalható a csoport előtt. A többiek válaszát is megismerve, újabb felfedezéseket tehet önmagára vonatkozóan. Egy-egy téma végén javasoljuk megfogalmazni, milyen konkrét gyakorlati feladatai vannak a tárgyalt éhség csillapításban, erről egy tervet is kérünk készíteni.  

Az utolsó alkalomra egy konkrét összegzést készít mindenki arról, hogy melyik pszichológiai éhség csillapításában mi a célja, és mi a konkrét teendője annak elérése érdekében.

Szeretettel várják csoportjaikba a csoportvezetők:
Galambosné Varjú Blanka T:+36- 30/2319-216; E: gvblanka@gmail.com
Novák Magdolna +36-30/3700 - 881      E:  magdolna.novak@gmail.com
A csoportok indulása Békéscsabán: 2017. március első felében
Jelentkezés a csoportvezetőknél telefonon, vagy e-mailben.
További fontos információk a cikk végén

Így készültünk erre a munkára:
Békéscsabán úttörő munkát végzünk a vezetett önsegítés módszerének kidolgozásával, mellyel a túlsúlyban érintetteknek kívánunk segíteni.
Első lépésként a módszer kidolgozásban részt vállaló Békéscsabai segítő foglalkozású szakemberek teszt csoportjában feldolgoztuk saját élményünket.
Erről a Behír hírportálján az Életmód rovatban Mikóczy Erika újságíró folyamatosan tudósította a lakosságot. A cikkek alábbi linkeken  olvashatók:

2016. november 18-án a program szakmai vezetője, Galambosné Varjú Blanka, és a Sorsfonó Önismereti Egyesület elnöke, Novák Magdolna - ezúttal mint a tesztcsoport tagja - stúdióbeszélgetés keretében számolt be a csoportban folyó közös munkáról. A 20 perces beszélgetés a Púder adásában volt látható.

Az önsegítő csoport megközelítés azon az elven alapul, hogy az ugyanazon problémával küzdők fokozott empátiát és megértést tudnak nyújtani egymásnak, valamint konkrét tanácsokkal segítenek a táplálkozás és aktivitás terén.
A vezetett önsegítő csoportokban egy csoportvezetésben jártas, segítő foglalkozású személy (aki nem feltétlenül orvos vagy pszichológus) koordinálja, facilitálja a csoport működését.

A csoporttagok arról számolnak be, hogy az önsegítő csoport segít nekik abban, hogy ne érezzék magukat egyedül a súlyproblémájukkal. Az önsegítő csoportokban elsődleges cél a különféle önkontrollfunkciók elsajátítása, az egyéni felelősség vállalása, a problémával való szembenézés.
Az önsegítés hasznos és végsősoron elengedhetetlen kezdeti lépést jelent a testsúly-menedzselésben, sőt sokaknak önmagában elegendő lehet a súlyfelesleg leküzdéséhez.

INDULÓ CSOPORTJAINKRÓL:

Időtartam:
Négy csoportot tervezünk indítani, maximum 10-10 fővel.
A csoportfoglalkozások heti egy alkalommal, hétfőn, vagy szerdán 17.00 - 20.00 óráig lesznek megtartva,11 hétben, 33 órában

Tankönyv:
Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása (Kulcslyuk Kiadó), mely oktatói segédanyagként kerül felhasználásra a csoportban.

Első csoport:
Vezeti: Galambosné Varjú Blanka
Helyszín: Csabagyöngye Kulturális Központ Békéscsaba, Széchenyi u. 4.
Időpont: HÉTFŐI napokon 2017. március 13 -  június 12.

Második csoport:
Vezeti: Novák Magdolna
Helyszín: Mi-Értünk Segítő Egyesület Békéscsaba, Kazinczy utca 6/1.
Időpont: HÉTFŐI napokon 2017. március 13 -  június 12.

Harmadik csoport:
Vezeti: Galambosné Varjú Blanka
Helyszín: Dr. Baly Hermina Segítők Háza Békéscsaba, Gyóni Géza u. 11.
Időpont: SZERDAI napokon 2017. március 22 -  június 7.

Negyedik csoport:
Vezeti: Novák Magdolna
Helyszín: Csabagyöngye Kulturális Központ Békéscsaba, Széchenyi u. 4
Időpont: SZERDAI napokon 2017. március 22 -  június 7.

Hozzájárulás:
31.900 Ft, mely az első alkalommal egy összegben fizetendő. A hozzájárulás nem tartalmazza a tankönyv árát, ami 3.000 Ft körüli összeg.

Szívesen tájékoztatom:
Galambosné Varjú Blanka   T: +36-30/23-19-216;   E: gvblanka@gmail.com

Novák Magdolna +36-30/3700 - 881      E:  magdolna.novak@gmail.com

2015. augusztus 31., hétfő

Szabadság vagy béklyó? Párkapcsolati dzsessz

MI-hez  jól jön a kreativitás, hogy a bonyolultból egyszerűt varázsoljunk. A kreativitáshoz pedig a szabadság, mert csupán a béklyók alatt nem szól jól a párkapcsolati dzsessz.

Charles Mingus amerikai nagybőgős, a "dzsessz dühös embere" egyszer azt mondta: Az egyszerűt bonyolulttá tenni mindennapos dolog, a bonyolultat egyszerűvé varázsolni, - ez a kreativitás!
A dzsessz olyan mint a párkapcsolat, olyan mint a szerelem. Nagyon bonyolultnak hangzik, miközben végtelenül egyszerű.A zenészek játszanak, megszólítják egymást, válaszolnak egymásnak, szabad az egyéni improvizáció, de van visszatérő közös téma is. A dzsessz akkor a legjobb, ha azok akik játsszák, értik egymást, együtt rezegnek, hogy valami új, közös dolog jöjjön létre. Ilyenkor a hangok színes kavalkádjából egyszer csak harmónia emelkedik ki, a kakofóniából együtthangzás lesz.  A hosszú ideje együtt játszó zenészek általában kottát írnak, jól jön az a nehéz időszakokban.

A párkapcsolatoknak is megvan a kottájuk, amely keretezi a közös játékot. A kottaalakítás folyamatának egyik prototípusát kínálja Ellyn Bader és Peter Pearson amerikai pszichológusok 2013-as párkapcsolati fejlődési modellje.
A szerzőpáros a párkapcsolat fejlődési szakaszait a Margaret Mahler nevéhez köthető tárgykapcsolat elméletre támaszkodva, azzal párhuzamba állítva dolgozta ki. Szerintük a tartós párkapcsolat hasonló fázisokon keresztül alakul, s válik érett kapcsolattá, mint a tárgykapcsolat-elméletben ismert anya-gyermek viszony. A modell szerint a párkapcsolati fejlődés során hasonló konfliktusok, kihívások nehezítik és érlelik az intimitás és az autonómia egyensúlyának megtalálását. Vagyis a közös dallam megszületését.

Az első fázis a szimbiózis, vagy másként a ragaszkodás időszaka, ezek a mézeshetek, amikor dúl a szerelem, és a pár sosem akar elválni.Kezdődik a zene, összecsúsznak a dallamok, egybefolynak a hangok.
A második szakasz a differenciálás időszaka: a pár tagjai kezdik felismerni, elismerni és kezelni a különbségeiket. Már kihallatszanak a különböző hangszerek, fel lehet ismerni az egyedi hangzásokat. 
A gyakorlás időszakában felfedezhetik a függetlenségüket, újra előtérbe kerülnek a párkapcsolaton kívüli kapcsolatok, intenzívebb konfliktusok, szabaddá válik az improvizáció.
Az utolsó előtti fázis az (újra) közeledés periódusa, amelyben a pár tagjai ismét visszatérnek egymáshoz, mélyül a szex, bensőséges a dzsessz.
Az utolsó szakasz pedig a szinergia fejlődési szakasza, amely létrehozza az igazi intimitást, felismerve, hogy a MI több mint a részek összege. Összeáll a dallam, egyszerre hallani az összes hangszert egyben és külön, létrejön az együttállás, csúcson a melódia.
Azonban ahogy a zenében, itt is sokszor el lehet rontani. Az egyes szakaszok számtalan nehézséget hozhatnak, ha például nem tudunk kikerülni az összeolvadásból, ha a differenciálódás túl messzi taszít, vagy ha nem tudunk konfliktusokat megoldani, és ha a másik függetlenségét nem toleráljuk. Ha a visszatalálás nem sikerül, vagy ha megmaradunk a rögtönzésnél. Hosszú távon ilyenkor széthullik a banda. A MI-hez jól jön a kreativitás, hogy a bonyolultból egyszerűt varázsoljunk. A kreativitáshoz pedig a szabadság, mert csupán a béklyók alatt nem szól jól a párkapcsolati dzsessz.

Szerző: Szemán Dénes
Grafika: Dr. Balogh Klára
Forrás: HVG extra magazin 2015/3. szám. - Pszichológia

2015. augusztus 18., kedd

Elhízás - Milánói Kiegészítő Nyilatkozat 2015

EASO Patient Council

"Bár az egész társadalom sem tudott még kifejleszteni egy sikeres gyógymódot, kezelést vagy egészségügyi programot, ennek a hiányosságnak felelősségét kizárólag a betegekre terheli. Szükség van annak felismerésére, hogy a tudósok, klinikusok, a vezetők és törvényhozók mind részesei ennek a folyamatnak." 

A TESTSÚLY TÁRSADALMI MEGÍTÉLÉSE
Az elhízott emberek társadalmi megkülönböztetése napról napra nő. Kutatások igazolták, hogy a megbélyegezettség szégyenérzetet kelt, ami viszont stresszhez és ezzel együtt olyan krónikus betegségeket okozó rizikófaktorok növekedéséhez vezet, amely betegségek gyakran kapcsolódnak az elhízáshoz.

Ha csak a fizikai testet tekintjük, fogyókúrával, legalábbis időlegesen, jelentős súlycsökkenés érhető el. A fogyókúra alatt azonban a test éhezik, és sem mennyiségileg, sem minőségileg nem jut megfelelő táplálékhoz, ami ellentmondás, hiszen az egészség egyik legfontosabb alapköve éppen a táplálkozás.
De nemcsak a testről van szó. Mindig egy ember az, aki segítséget kér. Lehet, hogy nem testsúlyának csökkentéséhez kéri a segítséget, de a betegnek minden esetben elismerésre és tiszteletre van szüksége. Az egészségügyi szakemberek ismerik a betegségeket és azok gyógyítását, de a betegnek van gyakorlati tapasztalata saját betegségéről. Jelentős közeledést a beteg és a segítségnyújtó közötti bizalmon alapuló kapcsolat kialakítása hozhat.

A közhiedelemmel ellentétben a "fogyjál le és boldog leszel" a valóságban nem működik. Sokunknak, akik hosszú ideje, gyakran gyermekkorunk óta, elhízottként élünk, ez nemcsak a testsúlyunk megváltoztatását jelenti, de identitásunkra is hatással van. Semmi sem kényelmes - ruhák, cipők, de akár a társadalmi kapcsolatainkat is érintheti. Megváltozunk, és ezt családunk és környezetünk időnként fenyegetésként éli meg. Külső támogatás nélkül nagy a változás „bukásának” veszélye.

A legfontosabb annak elismerése, hogy csak az adott személy rendelkezhet a saját teste felett, és ő az egyetlen, aki kialakíthatja és fenntarthatja az énképét. Mindazok számára, akik elhízott emberként azonosítják magukat, fontos belátni, hogy ez egy krónikus állapot. A túlsúlyosság nem múlik el, a beteg mindig túlsúlyosként fog magára tekinteni bármekkora vagy bármekkorát változik a mérete, súlya.

TÁRSADALMI KIHÍVÁS
Minden életszakaszban más-más egészségügyi támogatásra van szükség. A beavatkozásoknak, mint például a táplálkozási tanácsadás, vagy az elhízás gyógyítására szolgáló műtététek, ideértve az esztétikai műtéteket is, mindenki számára elérhetőnek kell lenniük, mint ahogy a kísérőbetegségek vagy az esetleges komplikációk kezelésének is. A társadalmi hálózatoknak korlátozás nélkül biztosítaniuk kell az elhízottak ellátását, kezelését. A betegeknek magabiztosságuk növeléséhez szükségük van az egészségügyi szakemberek segítségére is; erre kezdetekben nagyobb szükség van, de hosszútávon, esetleg életük végéig szükség van a támogatásra.

Amikor az elhízást krónikus betegségnek tekintjük, annak minden következményével együtt, be kell látni, hogy hosszútávú támogatási rendszert kell kialakítani és fenntartani az egyén számára; ennek a rendszernek magában kell foglalnia a megfelelő szakemberek hálózatát, akik segíteni és támogatni tudják, a családot és a barátokat, valamint az olyan emberek csoportjait is, akik hasonló helyzetben vannak. A betegeket be kell vonni az elhízással kapcsolatos kutatásokba, valamint az egész társadalmat érintő gazdasági és fejlesztési folyamatokba. Ez magába foglalja olyan együttműködési megállapodások kidolgozását is, amik segítik az egyén és a közösség érdekeinek összehangolását.

Nagyon nehéz az önbizalmat úgy megerősíteni, ha naponta szembesülünk olyan támadásokkal, hogy nincs semmi akaraterőnk, csúnyán nézünk ki, stb.  A társadalom számottevő része kiközösít, és azok az emberek,akiknek támogatniuk kellene, inkább ellopják az egészségedet olyan negatív üzeneteket küldve feléd, amikkel nehéz megbirkózni. Kiemelt fontosságú cél az emberek súlyuk miatti megkülönböztetésének felszámolása, amely ma a társadalom minden területén jelen van, beleértve magában az egészségügyben és a társadalomban levő előítéleteket is.

A fogyókúrák előretörése növeli a túlsúlyosság elítélését és mindazon elhízott emberekét is, akik más utat, például a testsúlyuk elfogadását, választották. Az önismeretünkre kell támaszkodnunk, hogy eloszlassuk a megbélyegzés fellegeit, ami ahhoz kell, hogy élvezhessük a gyaloglást, a táncot, tápláló és egészséges ételek evését, az alvást és megszabaduljunk a társadalmi elvárások okozta mindennapi stressztől. 
Mindezek a tényezők az egészség és a jó közérzet nélkülözhetetlen alapjai és biztosítékai, ezért minden támogatási rendszernek erre kell fókuszálnia.

Az elhízás soktényezős probléma egy folyamatosan változó társadalomban. Az egyének ki vannak téve az élelmiszer-termelés, feldolgozás és forgalmazás változásainak valamint a fizikai munka és közlekedés átalakulásának. A változások jelentős része kapcsolatba hozható az elhízással. Mérlegelnünk kell, hogy az elhízás egy önálló betegség, vagy inkább egy beteg társadalom tünete. Ezért szükséges odafigyelni, és lépéseket tenni mind az egyén mind a társadalom megváltoztatására. 

CSELEKVÉSI TERÜLETEK

Tisztelet elvárása Az elhízottak gyakran panaszkodnak a tisztelet hiányára. Ennek egyik oka, hogy az emberek, még az érintettek is, keveset tudnak erről a betegségről, annak krónikus jellegéről, valamint arról a tényről, hogy néhány ember számára nincs gyógymód a betegség külső megjelenésének kezelésére. 

Elfogadás igénye Annak elfogadását akarjuk, hogy a túlsúlyos emberek is fontos tagjai társadalmunknak, és minden helyzetben meg kell védeni a támadásoktól. Ez segíthet a ma még hiányzó tisztelet kialakulásában. 
Szükség lenne a tiszteletről egy kampányra a politikusok, egészségügyi dolgozók, tudósok, a média és az elhízott emberek körében is. 

Elismerés szükségessége Szükség van annak felismerésére, hogy az elhízás gyógyíthatatlan abban az értelemben, hogy egy elhízott ember bármely változás után is - legalább lélekben - elhízott marad. 
Megfontolandó, hogy a sikeresen kezelt betegek 90%-a külsőleg is elhízott marad. Tény, hogy bármilyen nagyarányú fogyás történik, akkor is, ha nem marad látható nyoma, a túlsúlyos egyén énképe nem változik, élete végéig ugyanaz marad. Ezért szükséges az elhízást krónikus és időben nem behatárolható szociális kérdésként kezelni. 

Diszkrimináció megfékezése. A tisztelet hiánya erősíti a megbélyegzést, ami a média, a sorstársak, a kutatók, az egészségügyi dolgozók valamint az iskolák, városok és országok felelős vezetőinek közreműködésével mind egyén, mind nemzeti és nemzetközi szinteken is a kiközösítésen és zaklatáson keresztül diszkriminációhoz vezet. Cselekvési tervre van szükség a megbélyegzés leküzdésére az egész társadalomban.

Elfogulatlan párbeszéd szüksége A befolyásos érdekeltek – ipar, média, gazdaság, biztosító társaságok, kormányzatok – kerülik a nyílt vitákat, a problémát egyre átláthatatlanabbá téve. A pénz sokkal fontosabb tényező lett, mint a betegek jólléte. (Ironikus, hogy nagyobb költséget igényel azoknak a betegeknek ellátása, akik egészségesnek érzik magukat.)

Közös felelősségvállalás igénye Bár az egész társadalom sem tudott még kifejleszteni egy sikeres gyógymódot, kezelést vagy egészségügyi programot, ennek a hiányosságnak felelősségét kizárólag a betegekre terheli. Szükség van annak felismerésére, hogy a tudósok, klinikusok, a vezetők és törvényhozók mind részesei ennek a folyamatnak. Mindannyiunknak együtt kell működnünk az előrelépéshez. A sikerhez közös erőfeszítés kell. Együtt hibázunk, és együtt kell újra próbálkoznunk.

A Túlsúllyal Élők Társasága (TÉT) aktív részese volt a június 6-án kiadott Europen Patient Council által tett kiegészítő nyilatkozatának elkészítésben. Az EPC Nyilatkozatot Pettko Judit fordította, aki egyben aláírója is volt.

2015. július 21., kedd

A jó házasság megfelelés helyett elfogadás, támogatás

Napjainkban rengeteg a zátonyra futott párkapcsolat, a válással végződő házasság. Általánosságban mi ennek az oka? Hogyan jelenik meg a párkapcsolatban a szabadság? Hiszen ön azt vallja: „szabadság és szerelem”.

– Az alapvető probléma talán az, hogy nagyon sokan összekeverik a vágyat a szeretettel. A vágy nem szeretet, és a szeretet nem vágy. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, egyszerűen csak más. Például azt mondom, hogy szeretem a marhasültet. Ez azt jelenti, vágyom arra, hogy marhahúst egyem, nem pedig azt, hogy szeretem a tehenet. Gyakran amikor egy ember azt mondja a másiknak, hogy szereti, akkor az menekülni akar, mert érzi, hogy számára ebből semmi jó nem fog származni. Érzi, hogy az illető, aki azt mondja, „szeretlek”, tele van elvárásokkal, vágyai vannak, használni és kihasználni akar. A szeretet semmire sem vágyik, ezért is mondtam azt, hogy a terapeuta dolga a szeretet.

Párkapcsolatokban nagyon gyakran az történik, hogy két éhes ember meg akarja enni egymást. Ebből nyilvánvalóan harc lesz, és rövidesen véget fog érni, még akkor is, ha az egyik odaadja magát, hogy a másik egye meg, mert ő semmivé válik, a másik meg kövér lesz. Nagyon gyakran az történik a párokkal, hogy az egyik azt mondja: mi ketten legyünk egyek, és az az egy legyek én. A struktúra tehát dominancia és szubmisszió, ami nem tarthat soká, és unalmas lesz.
Ha azt mondom, hogy legyek én a kutya és legyél te a farkam, akkor örökké egyek leszünk, de ezt csak úgy tudjuk megvalósítani, ha te úgy mozogsz, ahogy én akarlak csóválni, tehát ha aláveted magad az én akaratomnak. Ha nem így lesz, akkor nagyon dühös leszek rád. A kutya is megharapja a farkát, ha az önállósítja magát, és úgy mozog, ahogy akar.
Általában a férfiak azért verik a feleségüket, mert amikor a nő valami önállót mond vagy tesz, akkor megijednek, hogy önállóvá válik, és már nem fogja szeretni, s vissza akarja kényszeríteni az alávetettség állapotába. Miért lennél velem, ha nem vagy a részem? Azt akarom, hogy függő legyél, mert ha önálló vagy, akkor nem tudlak irányítani.

Az igazán jó kapcsolatban nincs ilyen, ellenben van annyi tér, hogy két teljesen önálló ember önmaga tudjon lenni, s ne kelljen megváltoztassák önmagukat, hogy a másiknak megfeleljenek. Nem megfelelésről van szó, hanem elfogadásról és támogatásról. A jó kapcsolat kritériuma, hogy velem szabadabb a másik, mint ha egyedül lenne, nem kell a szabadsággal fizetni a kapcsolatért.

Szerző:  Feldmár András gondolatait lejegyezte Pengő Zoltán

2015. május 29., péntek

Miért éppen házasság? "Hűség, drága kincsem..."


„Még nem állunk készen rá”
Akik ezt mondják, azok nem a házasságot utasítják el, hanem annak időpontját tolják későbbre. A halogatás háttere az a félelem, hogy esetleg rossz döntést hoznak. Ennek egyik formája, amikor a pár hosszú, sokéves ismeretség után sem képes továbblépni, nem tudnak elköteleződni, hanem valamilyen külső-belső bizonyosságra várnak. A kapcsolat ilyenkor megreked és gyakran szakítás a vége, hiszen az emberi kapcsolatok dinamikája is a fejlődésre és egyensúlyra törekszik. Nem lehet a végtelenségig fenntartani egy bizonytalan helyzetet, ahol minden megvan, csak a döntés hiányzik.

A halogatásnak egy másik formája lehet az élettársi kapcsolat is, amelynek során két ember „kipróbálja” egymást, ami logikus érvelésnek tűnik. Ám az ilyen elköteleződés nélküli együttélés előbb-utóbb azt jelenti mind a pár, mind a környezet számára, hogy összetartoznak – anélkül, hogy ezt tudatosan eldöntötték volna. Tehát a „próbaidőszak”-ból nagyon könnyen lecsúsznak egy közös, döntés nélküli instabil élettársi viszonyba.

A személyiség erőforrásait és boldogulását kutató pozitív pszichológia azt hangsúlyozza: a házasságkötés nem azt jelenti, hogy a jegyespár szerelme végérvényesen érett és lezárt folyamat, amelyet pusztán „konzerválnak” az esküvővel, amikor hűséget fogadnak egymásnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pár készen áll az elköteleződésre, össze akarják kötni az életüket és vállalják egymást jóban-rosszban, tehát képesek és akarnak tovább fejlődni a kapcsolatban.

„Nem tudhatom, hogy mindig szeretni fogom-e?”
Ha a szerelem tényleg csak egy erős érzés lenne, ami valahogyan kívülről ránk szállt és amely fölött egyáltalán nincs hatalmunk, hogyan ígérhetnénk meg bárkinek is, hogy örökké szeretni fogjuk? – tesz fel a kérdést Erich Fromm, a neves pszichoanalitikus.
A szeretet képesség és viszonyulás, amely erőfeszítést, akaratot, tetteket és kitartást igényel. Ez a hozzáállás azonban rendkívül háttérbe szorul a mostani, fogyasztásra összpontosító kultúránkban. Egyrészt kényelmességre sarkall, amelyben passzívan elfogadunk érzéseket és megfellebbezhetetlen külső valóságnak tekintjük őket, másrészt kialakítja bennünk azt a szemléletet, hogy a személyeket a tárgyakhoz hasonlóan megszerezzük, aztán ha már nem szolgálja a céljainkat vagy kényelmetlen „elromlott”, akkor kidobjuk, lecseréljük újabbra.

Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon fejlődhessen, szükség van elköteleződésre és döntésre.
Egy valódi kapcsolatban azonban a másik személy nem eszköz, aki céljaim elérésére szolgál, hanem tár az életúton. Amíg nem az, csak használom és kihasználom. Egy valódi kapcsolat és abban az elköteleződés annak kimondása, hogy a másiknak nem egyes tulajdonságait szeretem, hanem őt magát, személyesen és egészen. Egész lényéhez viszonyulok, a hibái ellenére: s ez nem egyfajta tökéletességbe vetett illúzió, sokkal inkább tisztánlátás és elfogadás.

A házasság, mint fejlődés
A fentiek után legfontosabb annak a felismerése, hogy az esküvő egy közös út eleje és nem a vége: a pár kimondja, hogy „mostantól együtt szeretnénk fejlődni és egyre jobban alkalmazkodni egymáshoz”.
A hatékony alkalmazkodás azonban nem önfeladást, önmegtagadást jelent, hanem egymással és a környezettel való egyensúlyt, amikor összhangba tudjuk hozni a külső, például családi, munkahelyi elvárásokat belső szükségleteinkkel, vágyainkkal és képességeinkkel. Ebben a folyamatban egyre részletesebben és kifinultabban ismerjük meg önmagunkat, a férjünket/feleségünket és kettőnket, mint párt.

Az esküvő és a mézeshetek egyensúlyi állapotát szükségképpen az összecsiszolódás feszültségei követik. Elindul a család életciklusa: fiatal házas „fészekrakó” időszak után a várandósság és a kisgyermekes család, az iskoláskorú és serdülő gyermeket nevelő időszak jön, majd lassan kirepülnek a gyerekek és „üres lesz a fészek”.
Mindegyik állomás olyan fejlődési feladatot jelent, amely szükségképpen feszültséggel, egyensúlyvesztéssel jár. A családpszichológia ezt fordulópontnak (görögül krízis) tekinti, amelyet a házaspár és a családtagok jól és rosszul is megoldhatnak. Ilyenkor a cél, hogy ne az előző, korábbi egyensúlyba próbáljunk visszakerülni (például a gyerekek születése után ne akarjunk úgy élni és annyit dolgozni, mintha nem lenne gyermekünk; a kamasztól ne várjunk olyan szófogadást, mint az óvodástól), hanem egy magasabb szinten rendezzük újra az egységet. Az egyensúly és a változás folyamatos mozgása és egyre magasabb szintű megoldása tulajdonképpen maga a fejlődés, mind egyéni, mind párkapcsolati és családi szinten.

Mindez nem lehetséges elköteleződés nélkül, hiszen ez adja a keretet és a kötődés biztonságát. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon fejlődhessen, szükség van elköteleződésre és döntésre. Jól tudjuk, hogy a házasságot és együttélést vizsgáló kutatásokból kiderül, hogy ugyanolyan körülmények között a házasságok sokkal inkább fennmaradnak, mint az élettársi kapcsolatok.

Sok megromlott házasságban elég lenne pusztán arra felhívni a figyelmet, hogy egy kapcsolatban szükségszerűen kialakulnak nézetkülönbségek és feszültségek, mivel nem vagyunk egyformák. Ezektől a konfliktusoktól azonban nem kell megijedni, ezek csak azt mutatják, hogy különbözünk, de nem azt, hogy rosszul választottunk párt és el kellene válni. Az elkötelezettség a viták és krízisek pozitív megoldása iránt nemcsak a párkapcsolatot teszi stabilabbá, hanem a kötődés biztonsága kisugárzik az élet más területeire is, és teherbíróvá teszi a személyiséget az élet kihívásival szemben.

Szerzők: Perczel Forintos Dóra, Percel Júlia

Hogyan tanítsuk meg gyerekeinknek, miként kezeljék érzelmeiket?

Ahhoz, hogy elősegítsük gyermekünk érzelmi intelligenciájának (EQ) fejlődését, elsősorban a saját érzelmeink kifejezését kell megtanulnunk.
Ha készek vagyunk erre, akkor érdemes a jövőben néhány dologra fokozott figyelmet fordítanunk. Elsősorban úgy taníthatjuk meg, hogy beszélünk neki saját érzelmeinkről, például: „Anya mérges, mert bekoszolta az új ruháját.” Jó, ha rendszeresen megnevezzük a gyermek érzéseit is, visszatükrözve számára, hogyan érzi magát egy-egy helyzetben: „Látom, hogy szomorú vagy, mert nem találod a kisautót. Gyere, segítek megkeresni!” Értékeljük, dicsérjük, amikor megfogalmazza pozitív és negatív érzéseit, ezzel visszaigazoljuk számára, hogy ez fontos és jó dolog. Ha agresszíven viselkedik, tombol, mutassuk meg neki, hogyan kezelheti másként a negatív érzelmeit: „Ne üss, csípj, rúgj – próbáld elmondani szavakkal, miért vagy dühös!”. Segítsünk neki elviselni a sikertelenséget: „Gyere, próbáljuk meg újra együtt!” Soha ne kívánjunk tőle olyat, amit életkori sajátosságai még nem tesznek lehetővé – ne tartsunk például osztályfőnöki órát arról, miért nem adta oda a kisvödrét a homokozóban a másiknak. A kisgyermek még egocentrikusan gondolkozik, s ez normális – ne vonjunk le ebből olyan következtetést (s pláne ne fogalmazzunk meg számára!), hogy önző felnőtté válik, aki nem törődik másokkal. Ha úgy irányítjuk a beszélgetéseket, hogy az érzelmek is szóba kerüljenek, ha hangosan kimondjuk, amit érzünk, és tőle is megkérdezzük, ő hogyan érez adott helyzetben, akkor természetessé válik számára érzelmeinek kifejezése, és lesznek is rá szavai. Minél korábban kezdődik meg ez az érzelmi tanulás, annál hatékonyabb és eredményesebb lesz. Rengeteg olyan spontán helyzet adódhat a hétköznapokban, amelyeket ki lehet használni beszélgetésekre hangulatokról, konfliktusmegoldásról és az érzelmek kezeléséről. A gyermek azt is megtanulja ebben a folyamatban, hogy egyszerre akár két érzelmi állapotot is megélhet, és ez természetes dolog. Az érzelmi kompetenciát csak személyes történeteken, pillanatnyi eseményeken, filmek, könyvek megbeszélésével lehet fejleszteni.
Érzés vagy gondolat?
Az általános kijelentések helyett beszéljünk érzelmekről, például a „Te nem vagy normális!” helyett szerencsésebb azt mondani: „Elszomorít, hogy így viselkedsz”. Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni gondolatainkat az érzéseinktől, és vállaljunk is felelősséget értük. Ne általánosítsunk, hanem fogalmazzunk egyes szám első személyben. Tréningjeimen jól érzékelem, hogy a legtöbb ember számára ez problémát okoz, és csak többszöri kérés után áll rá a nyelvük, hogy „az ember ilyenkor mérges lesz” helyett azt mondják: „ilyenkor mérges vagyok”. Fontos, hogy soha ne utasítsuk el a gyermek érzéseit, mert ez csak hevessé és zavarodottá teszi őt – míg az érzelmek elfogadása, elismerése és tisztelete segítségére lesz az adott helyzet feldolgozásában, ezáltal problémamegoldó képessége is javul. Minden érzést el lehet fogadni, csak a cselekedeteket szükséges korlátozni. A legsúlyosabb hiba, ha nem ismerjük el gyermekünk érzelmeit: „Ne sírj, ez semmiség!”, illetve az a rettenetes szülői kijelentés, hogy „Mire katona leszel, elmúlik!” Mit szólnánk ahhoz, ha valaki a mi problémánkat, negatív érzésünket kezelné hasonló módon? Jó lenne mindörökre megjegyezni azt a szabályt, hogy érzésekkel sohasem vitatkozhatunk, mert mindenkinek joga van ahhoz az érzelmi állapothoz, amit adott pillanatban megél. Azt se mondjuk meg a gyermekünknek, hogy mit kellene éreznie adott szituációban, például: „Szeretned kell a testvéredet!” Ha kell, akkor szeretni fogja? Hasonló felszólítás a felnőttben is dühöt és gyűlöletet keltene – miért gondoljunk, hogy ez gyermekkorban másképp van? Ilyen módon nem javítani, csak súlyosbítani tudunk egy-egy rossz helyzeten. Káros a másokkal összehasonlítgatás is, amiből a gyermek megszégyenülten kerül ki, és jó eséllyel megutálja azt a másikat, akivel összehasonlítva alul maradt. Ugyanilyen romboló hatású az is, ha nevetségessé tesszük érzései miatt olyan kijelentésekkel, mint például: „Ez gyerekes viselkedés, csak nem sírsz?” Az ilyen mondatból azt tanulja meg, hogy nem fejezheti ki őszintén, ami éppen benne él, hanem alakoskodnia kell, hogy mások elfogadják.
Énközlések
Sok szülő, amikor zavarja gyermeke viselkedése, paranccsal, „prédikálással”, tanácsokkal pró¬bálja megoldani a helyzetet. Ezeket a közléseket nevezik „teüzeneteknek”: „Azonnal hagyd abba!”; „Szégyelld magad!” Az ilyesmivel fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják az énképét. A Gordon-módszer az egyik legismertebb kommunikációs technika, amely a szülő–gyermek kapcsolatban felmerülő problémák felismerésére és a konfliktusok megoldására kínál gyakorlati tanácsokat. Az empátiára, a feltétel nélküli szeretetre, valamint a gondolat és közlés közötti összhangra épülő módszer megtanít arra, hogyan beszéljünk gyermekünkkel az elfogadás nyelvén, hogyan használjunk „énüzeneteket” a kommunikáció elősegítésére. Például: „Fáradt vagyok, és nem tudok pihenni, ha ilyen zaj van, ezért szeretném, ha most kicsit csendesen játszanál”. Ne essünk kétségbe, ha eleinte ez nem mindig sikerül. Ezt a beállítottságot nem egyik napról a másikra tanuljuk meg, sok gyakorlást igényel, ugyanakkor a gyermek sem fog ezekre a kérésekre azonnal reagálni. Az énközlés része a viselkedés leírása – „amikor késve érsz haza, és nem szólsz –, a saját érzelmek kifejezése a másik személy viselkedésének következményeként – aggódom, mérges vagyok – és a viselkedés következményeinek megfogalmazása a saját személyünkre nézve –„Nem tudom, hol lehetsz, nem ért-e valami baj?” Az értő hallgatást megnehezítik az utasítások, ugyanakkor szülőként teljes mértékben jogunk van dühösnek lenni anélkül, hogy bűntudatot kellene éreznünk emiatt. A gyermekben így tudatosul, hogy nem vagyunk közömbösek a cselekedetei iránt, és hogy vannak határok, amelyeket be kell tartani. Jogunk van kifejezni a haragunkat, de úgy, hogy közben ne szégyenítsük meg a gyermekünket. Ebből a viszonyulásból a gyermek megtanulja, hogy a düh természetes dolog – és meg lehet tanulni bánni vele. Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani!

Kádár Annamária cikke a HVG Extra Pszichológia 2014/3. számából 

2013. október 16., szerda

A piros pöttyös kanna súlya


Ez a „muszáj erőn felül teljesíteni” beégett mélyen a lelkébe. Egész életében kíméletlenül hajszolta önmagát. Nem ismerte a fáradtság, nem bírom, pihenek szavakat, nem engedte meg a sírást, mint a gyengeség jelét. 
Amilyen kemény volt önmagával, olyan keménnyé vált a környezetével szemben.

Volt egyszer egy kicsi lány, két idős szülő kései gyermeke. Dolgos, földműves emberek voltak, hajnaltól estig robotoltak a földeken. Ez a kicsi teremtés, alig 5 évesen ült a dűlő végében és hordta egy piros pöttyös vizeskannában a vizet szüleinek. Törékeny, vézna leányka volt, majd megszakadt, míg cipelte a kannát. De vitte, mert szerette szüleit, mert úgy érezte, muszáj.



    "Muszáj erőn felül teljesítenem!"











Ez a „muszáj erőn felül teljesíteni” beégett mélyen a lelkébe. Egész életében kíméletlenül hajszolta önmagát. Nem ismerte a fáradtság, nem bírom, pihenek szavakat, nem engedte meg a sírást, mint a gyengeség jelét. Amilyen kemény volt önmagával, olyan keménnyé vált a környezetével szemben.

Teltek az évtizedek, sikeres, dolgos felnőttként élte az életét, eközben feltámadt benne a vágy önmaga mélyebb megismerésére. Útja egy pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportba vezette.
Néhány hónap után jelezte, mostanában nagyon fáradt, szinte alig bír dolgozni, nem érti mi történik. „Ez számomra ismeretlen érzés” – mondta. Játékba vitte ezt a témát, ahol azzal szembesült, azt a piros pöttyös kannát soha nem szabad letennie. Azzal szembesült elpusztítja magát és még csak nem is tud róla. Dühösen vágta földhöz a kannát, és zokogott: „Elég, elég, én élni akarok! Nem akarok az általam rakott máglyán elégni!”

Azonnal orvoshoz ment, és egy hét múlva kezében volt a diagnózis: vastagbélrák. Műtét, kemoterápia, gyógyulás. 
Közben belső változások sora: mert gyenge lenni, szeretettel és elfogadással fordult teste és lelke felé. Megtanulta megélni és kimutatni érzéseit, tudott dühös lenni, sírni, örülni, önfeledten kacagni. Megtanult nemet mondani családnak, barátnak, az egész világnak. Kétéves közös munka után ma évek óta szabad lélekként szárnyal. Egyrészt boldog, kiegyensúlyozott, cselekvési szinten szereti önmagát, vigyázva, féltve, felelősséget vállalva. Másrészt, amíg önmagának nem árt vele, sokat ad a családjának, környezetének. Társadalmilag aktív, számos területen segíti embertársait. 

Megjárva a maga El Caminóját, mára megérkezett az időskorba, ahol az ősz gazdag színvilágában pompázik és virul teste-lelke. Telve álmokkal, célokkal, tenni akarással. 

Indulj el te is hogy megékezhess!