Út a halál markából az élet öleléséhez

“Megértette azt, hogy a test egy olyan csodálatos hangszer, amelyen játszik az idegrendszerünk, játszik a tudatos tudatunk, játszik az érzelmi tudatunk, de a nagy játékosok egymással fantasztikus játékot játszanak. Harmóniában.” 

(Dr. Bagdy Emőke)

Zsóka 52 éves, művelt, jó humorú, pedagógus pályán dolgozó, jelentősen túlsúlyos, egyedül élő nő. Kiváló pedagógus, hihetetlen érzékkel nyúl a gyermekekhez, akik rajonganak érte és az általa oktatott tantárgyért. A mindig vidám, jókedvű hölgy súlyos terheket cipel lelke mélyén. Egy pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportban lehettem lelki utitársa az önmagáért vívott küzdelemben.

Ebből az egyéves munkából most egyetlen epizódot szeretnék megosztani, azt a játékát melyre azzal a kérdéssel jelentkezett be, hogy “Mit tegyek az életben maradásomért?”

Zsóka három éve vesztette el szüleit. Édesanyja csecsemő korától betegséggel küzdött, később a korábban italozó édesapja is megbetegedett. Az élete arról szólt, hogy ápolta szüleit. 10 éves korában még azt is megtiltotta az édesanyja hogy sírjon, beszéljen fájdalmáról, félelméről. Azt hitte édesanyja, ezzel segíti kicsi lányát. Az eredmény az lett, hogy Zsóka lelkében letiltódott az érzések megélése, kifejezése.

A lélek fájdalma a testen keresztül jelzett. Zsóka egyre több betegséget gyűjtött össze: fülfájás, cukorbetegség, magas vérnyomás, veseprobléma, stb. Önmagát a pszichoszomatika állatorvosi lovának élte meg. Néhány betegségben átélte az orvosok tehetetlenségét is. Miután feloldotta lelkében az érzés letiltásnak blokkját, figyelme a testére kezdett irányulni. Kezdte érezni is, nagy bajban van a teste. Az eszével tudta, komoly gondok vannak. Például az éhgyomri vércukra 12.8 volt, mégsem tudta elszánni magát orvosi segítségkérésre. Pedig a kórház legjobb diabéteszes főorvosához - aki országos szaktekintély - egyenes útja volt. 22 éves kora óta ismerte, hiteles, nagytudású orvosnak tartotta. Minden testét érintő további vizsgálattól, és kezeléstől mereven elzárkózott.

Játékában nyitó képében azzal szembesült, a halálfélelem gúzsba köti beteg testét, lelkét, rátelepszik az életére.

Ekkor tudatosult benne, hogy a halálfélelem először csecsemő korában jelent meg benne, amikor anyja úgy szoptatta, hogy ölelni nem tudta. Az egész eddigi életét a halálfélelem uralta. Féltette nagyszüleit, szüleit, és még több szerettét a haláltól, küzdött odaadó ápolással a haláluk ellen, és úgy érezte alul maradt a küzdelemben. Végül megadta magát a halálnak, esélytelennek élte meg az ellene való küzdelmet. Lelkében egybeolvadt szerettei és saját halála.

A következő kép a játéktérben a temető, a halál birodalma. Itt számba vette kik, mik  vannak eltemetve.

A halál birodalmában találta nagyszüleit, szüleit, meg nem fogant gyermekeit, meg nem élt emberi kapcsolatait. Döbbenten ismerte fel, hogy halottként él benne önbizalma, önbecsülése, testi egészsége, párkapcsolata. Megértette miért, és hogyan kerültek oda, majd visszavitte őket az élő Zsókához. Tudatosult benne, hogy elfojtott halálfélelme akadályozta meg, hogy az életre fókuszáljon. A haláltól visszaszerzett önbizalommal, önbecsüléssel már meg tudta ölelni beteg testét, tudott szeretettel felé fordulni.

A játék végére azt érezte, képes elindulni a teste gyógyításához vezető úton. “Most már tudom, nekem nem a halállal, hanem az élettel van dolgom. A halál csak a gyógyíthatatlan betegség végső állomása, amitől én még messze vagyok.”

Veszteségélmény, búcsú és újjászületés

2013. elején induló önismereti pszichodráma csoportot indítunk, mely előtt módszerbemutatót szervezünk "Elengedés" témakörben Novák Magdolnával

Veszteségélmények

Búcsú és Újjászületés

Az elhagyottságból, csalódottságból, bűntudatból és dühből fakadó ellentmondásos érzés-zűrzavar gyötör?

Van remény az elengedésre!

Hogyan engedd el amit már nem tarthatsz meg?

Melyek a gyászfolyamat szakaszai?

Pszichodráma játékvezetői gyakorlatunkban több száz élethelyzet feldolgozásában segítettünk

Nézd meg írásainkat:

http://pszichodramak.blogspot.hu/

Látogass el pszichodráma módszerbemutatónkra

november 17-én, szombaton 8.30 - 13.30-ig a Kazinczy utca 6/1. szám alá

Megfelelő létszám esetén tarjuk meg a találkozást.

Csoportvezetők: Galambosné Varjú Blanka és Novák Magdolna

Részvételi díj: 5.000 forint

Jelentkezés e-mailben:

Galambosné Varjú Blanka

Novák Magdolna

vagy

Hívd ez a számot: 30/23-19-216 (Galambosné Varjú Blanka)

"Gyilkos ölelés"

„Becsaptál, azt hazudtad minden férfi egy vadállat, azt hazudtad, nem kell férfi az élethez, azt hazudtad minden férfi gyilkosságba hajszolja a nőt. És én elhittem, és csak menekültem a férfiaktól, féltem az ölelésüktől”- mondta zokogva.

Réka 26 éves, bájos, okos, művelt fiatal lány. Több éves önismereti munka áll mögötte, melyet pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportokban fejlesztett. Közös munkánkban nagy utat tett meg egy egészséges, harmonikus élet megteremtéséért. Alkoholista szülőpár nevelte fel, gyermekkora tele volt fájdalommal, rettegéssel. Nem kapott szeretetet, elfogadást. Felnőtt korára sikerült traumáinak jelentős részét feldolgoznia, sikerült egy igazi társat találnia, aki mellett biztonságban, szeretve érzete magát. Mégsem volt boldog, mert nem tudta viszonozni a felé áradó őszinte szeretet, elfogadást.

Előző párkapcsolataiban megélte, hogy amint kezdett mellette elköteleződni a férfi, ő azonnal kilépett, szinte elmenekült a kapcsolatból. Ahogy mélyült jelenlegi kapcsolata, ismét megjelent benne a menekülési vágy, tovább egy másik férfihoz. Erős gátoltságot élt meg a testi szerelem elfogadásában, viszonzásában. „Menekülök az ölelésből”

Tudta, hogy sok gátat sikerült már lebontania, most mégis egy leküzdhetetlen akadállyal találta szembe magát. “Hogyan éljem meg a testi szerelmet?” címmel jelentkezett játékra.

Az első színben felállította párkapcsolata szobrát, ahogyan most éli meg. Párja, Péter nyújtja felé a kezét, hívja: “Foglalkozz velem, szükségem van Rád!” Péter mellett álló testi szerelme hívogatja. Réka szemben áll Péterrel, és a kötelességtudata lökdösi Péter felé. Testében egy mindent elborító görcsös fájdalom fojtogatja, nem engedi Péter felé.

Ekkor felidéződik  Rékában 6 éves kori rémtörténete, mely mára az elfojtott emlékezet sötét vermébe hullt. A gyerekszobában játszottak barbilánnyal és fiú babával, amikor  szülei részeg veszekedésére fülelt fel. A lökdösődésre  már ott is volt közöttük és látta, amint az édesanyja felkap egy konyhakést, berohan a spájzba, magára zárja az ajtót, és hangosan mondogatja: „Megölöm magam.” Az apja szidalmára, könyörgésére sem jön ki onnan. Réka sírva odarohant, verve az ajtót könyörgött: „Anya ne tedd, én itt vagyok, segítek neked!” Erre előjött anyja, késsel a kezében átölelte, magához húzta és súgta a fülébe: ”Ne félj kislányom, nem hagylak itt. Téged meg a húgodat is magammal viszlek!”

Réka rémülten tért vissza a mába. „Ez hihetetlen, az anyám meg akart ölni.” Majd beúszott neki a pár évvel későbbi kép, amikor az anyja a mocsárba akarta belefojtani, szintén alkoholos öngyilkossági krízisében.

A második színben a gyermekkori trauma újraélését követően immár felnőttként ült le megbeszélni a történteket édesanyjával. Helyszínül a temetőben az anyai nagymamája sírját választotta, arra ültette anyját. „Az, hogy anyám ilyen lett, abban nagy része volt az ő anyjának” – mondta. Ahogy anyjára ránézett, egy fáradt, szánni való, megtört asszonyt látott, csak szomorúságot, és fájdalmat érzett.

Ekkor megszemélyesítettük az anyja ártó, gyilkos én-részét. Vele szemben már ki tudta fejezni mélyen elfojtott dühét. Ki tudta mondani érzéseit, tudott vádolni és számonkérni. „Becsaptál, azt hazudtad minden férfi egy vadállat, azt hazudtad, nem kell férfi az élethez, azt hazudtad minden férfi gyilkosságba hajszolja a nőt. És én elhittem, és csak menekültem a férfiaktól, féltem az ölelésüktől”- mondta zokogva.

Majd a síron ülő anyához fordulva egy Hellingeri rítussal köszönt el tőle: “Köszönöm hogy életet adtál, a rosszat, amit tőled kaptam visszaadom, tégy vele amit tudsz. A jót, amit kaptam megtartom, amit nem kaptam meg, azt pedig megszerzem magamnak.”

A záró képben ismét találkozik Péterrel, már tudja nyújtani ő is a kezét. Kiderül, hogy a görcs simogatásra, masszírozásra gyengülni kezd. Péterhez bújik: “Tudom, hogy még idilli, de ezt szeretném és most ez jó nekem. Itt maradok”.

Már a korai szülő-gyerek viszony alapvetően meghatározza a felnőttkori párkapcsolatok működését. Az ember alapvetően társas lény. Szükségünk van egymásra. Ennek elemi kifejezési formája az érintkezés, testi egysége pedig az érintés. Az érintés puszta látványa is azonnal pozitívan befolyásolja lelkiállapotunkat. Ha például látunk egy édesanyát, aki megsimogatja a gyermekét, már jó érzés tölt el bennünket. Ha valakivel érintő kapcsolatban voltunk, amikor elengedjük a kezét, utána a szemünk olyan mozgásokat végez, mintha még hozzánk érne, megölelne vagy elutasítana. Elég, ha azt mondja, hogy megölellek, akkor bennünk ennek megfelelő érzések keletkeznek. A testünk emlékezik arra, hogy milyen volt a korábban már megtapasztalt érintés. Az érintés azt jelenti: „van közünk egymáshoz”. A szociális érintkezés, a kommunikáció az érintést helyettesíti az emberi kapcsolatokban.

Ha ez a szükséglet gyermekkorban nem elégül ki (pl. túl kevés testi érintkezés az anyával stb.), akkor a simogatás szokatlanná válik. Sőt, érzelmi távolságtartás esetén akár kellemetlenné is válhat.

A fenti esetben az ölelés halálfélelemmel párosult, öléssé minősült és örökös ambivalenciában vívódott a lélekben. Réka nem engedheti el magát a biztonságot adó kar ölelésében, mert 6 éves kora óta úgy érzi meghalhat. A serdülőkorban megismétlődő az életért küzdő harc nyomatékosította a korábban tanult szabályt. Menekülni kell, elfutni, amíg lehet. Majd biztos távolságban a biztonságot adó közelséget vágyni újra, mert ez szükségszerű. Később csábítani a férfit, örökké résen lenni meg ne öljön az ölelése.  Vágya hozta játékba: megélni a testi szerelmet elengedni magát az ölelésben.

Réka lehántotta anyja rémarcát és érintését édes öleléssé szelídítette a játéktérben párja felé.

Szerzők: Galambosné Varjú Blanka, Novák Magdolna pszichodráma vezetők, 
                pszichodráma csoportjainkat közösen vezetjük. 

41 éve várok Rád! – Egy megkésett találkozás

"A találkozás végére felszabadult lettem, a letört szomorúság helyett egy kifejezett örömöt és megkönnyebbülést éreztem. A „hiány súlyát” otthagytam. ... Úgy tudtam eljönni, hogy azt éreztem, újból van nagymamám, végre megtaláltuk egymást."

Annát csecsemő korától anyai nagymamája nevelte, vele alakult ki igazán mély érzelmi kötödése. Szülei éltek, csak a sok munkától nem értek rá foglalkozni vele.

6 éves volt, amikor a nagymama megbetegedett, kórházba, került. Egyszer elvitte édesanyja meglátogatni, ezt követően a nagymama néhány napon belül meghalt.
Anna, míg a mama kórházban volt, nyári napközis táborban töltötte napjait. Szülei nem beszéltek a mama haláláról, nem vitték el a temetésre. Arra emlékezett, hogy naphosszat csak ült, és várta a szeretett nagymamát, aki nem érkezett meg.  

"Csak ültem, sírtam és vártam. Nem értettem semmit. Azt hittem már nem kellek, nem szeret.A várakozás élményemet egyre inkább átszőtte a reménytelenség és a fájdalom. Ez a néma fájdalmas várakozás ma is itt van a lelkemben 41 év után. Mára már azt sem tudom mire, csak állandósult bennem egy reménytelen várakozás érzés"- mondta Anna első találkozásunk alkalmával.  Arra már nem emlékezett, mit mondtak szülei, hová lett a nagymamája. A mama halálát követően elvesztette biztonságát. Az addig vékonyka kislány egyre nagyobb testet növesztett. A gyengeségét, sebezhetőségét így próbálta ellensúlyozni.
Beszélgetéseink során kiderült soha nem volt a nagymamája sírjánál. Kérésemre felkereste szüleit, régi fényképeket kért a szeretett nagymamáról, és elkezdett emlékezni. 

Aztán pszichodramatikus módszer segítségével lélekben mégegyszer találkozott a beteg nagymamájával, aki elmondta messzi útra készül. Elbúcsúztak egymástól, még utoljára megölelték egymást, és tudta, majd a csillagok közt fogja látni a mamáját, és hite szerint, majd ha eljön az ideje, az égben találkoznak. Addig fentről vigyáz rá a mama. 

A katartikus lelki találkozást követően Anna készen állt arra, hogy 41 évvel a halál bekövetkezte óta először elmenjen a nagymamája sírjához. A temető több mint 250 kilométerre volt otthonától.

Egyszerre nagyon várta és nagyon félt ettől a temetői látogatástól. Eszébe jutott egy kislánykori emlék a mamáról. Volt anyukájának egy kötött pulóvere, ami kinyúlt és a nagymamája neki vart belőle kisruhát, amit egy bojttal kötött össze. Egy ilyen bojtot készített és vitt a nagy „találkozásra” a temetőbe. Egyedül, tele szorongással érkezett: „Mi lesz most velem, hogy fogom ezt kibírni.?” Két és fél órát töltött a temetőben, ahol lélekben sokat beszélgetett a nagymamájával, sokat sírt. Eddig a lelkében egy üresség „egy lyuk” tátongott a hiányától. 

A következő találkozásunkkor így beszélt a temetői élményeiről: "A találkozás végére felszabadult lettem, a letört szomorúság helyett egy kifejezett örömöt és megkönnyebbülést éreztem. A „hiány súlyát” otthagytam. Éreztem a nagymamai örökség jó és rossz részét. Egyszerre, minden olyan „kerek, egész lett”.

Úgy tudtam jött eljönni, hogy azt éreztem, újból van nagymamám, végre megtaláltuk egymást. Tudtam, a fizikai valóságban már nem találkozunk többé, de lelkemben végre 41 év után újból „él” a nagymamám, akinek megígértem, máskor is eljövök a sírjához. "

Hazatérve meglátogatta szüleit. Előzetesen kérésükre küldött fényképet a nagymamája sírjáról, olyant is, amin ő is látható. (A fotókat részben egyedül, részben egy temetőt látogató segítségével készítette) Édesanyja elmondta két napig csak sírt, úgy érezte, mintha ő is ott lett volna a temetőben. Apukája hatalmas megkönnyebbülésről számolt be. Ekkor tudta meg, hogy szülei a temetés óta nem keresték fel a nagymama sírját, egymás közt sem beszéltek róla. 41 év után ők is elkezdtek gyászolni. Ők is tervbe vették a sír meglátogatását.

Négy évtized után együtt gyászolt a család.

Az elmaradt búcsú terhe

Az el nem gyászolt veszteségeink egész életünkön keresztül megnehezítik életünket, megbetegíthetnek, akadályozhatják kiteljesedésünket az élet egyes területein.

Rékával, egy általam pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportban ismerkedtem meg. Életének, a csoportban végezett munkájának csak egy szeletét mutatom be, mintegy illusztrálva mekkora súlya lehet életünkben az el nem gyászolt veszteségeknek.

Réka 13 éves koráig élte a gondtalan gyermekéveit. Kitűnő tanuló volt, orvosi pályáról ábrándozott. Aztán egyik óráról a másikra fel kellett nőnie. Édesanyjáról kiderült, hogy daganatos beteg. Hirtelen kórházba került, többé már nem találkozott az egészséges édesanyjával. Otthon ő vette át a helyét a háztartás vezetésében, amikor hazakerült a kórházból ő ápolta, fürdette szinte egyedül két évig. 15 évesen, elsős gimnazistaként meghalt édesanyja. Azt, hogy mi volt a betegsége, csak felnőtt korában osztotta meg vele a család. Az addig jó tanuló, jól nevelt kislányból, dacos, tanulást elhanyagaló kamaszlánnyá vált. Alig kettesekkel végigküzdötte a középiskolát, eközben nagyon megromlott édesapjával a kapcsolata.

19 évesen férjhez ment, az anyaság jelentette neki a kiteljesedést, a családjáért élt, dolgozott. Gyermekkori álmát, hogy felsőfokon tanulni szeretne, mélyen eltemette magában. Semmilyen vizsgához kötött iskolai teljesítményre nem volt képes, pánik beteg, és depressziós lett.

Az édesanya elvesztésének története:

Az utolsó kórházban töltött napok alatt Réka bement az édesanyjához, és meghitt beszélgetésbe kezdtek. Ekkor megjelent egy közeli rokon, aki kivonszolta a szobából – „ez nem neked való hely”. Másnapra az édesanyja meghalt. Réka így életében nem tudott elbúcsúzni tőle, örök kérdésként maradt lelkében miről beszélgettek volna, mit mondott volna neki édesanyja.

Az, hogy nem tudott tőle elköszönni, megnehezítette az elgyászolását. 15 évvel a halála után, még teljesen feldolgozatlan volt vesztesége, ez okozta felnőtt kori betegségeit és tanulási nehézségeit.
A pszichodráma módszerrel sikerült feldolgoznia édesanyja elvesztését, sikerült lélekben elbúcsúzni tőle. Ezt követően néhány hónap alatt elmúlt a depressziója és pánik betegsége. Megszűnt a tanulási blokk. Valamint két hónappal az önismereti csoport befejezését követően sikeres angol nyelvvizsgát tett, majd júniusban két tantárgyból emelt szinten leérettségizett. Júliusban főiskolára nyert felvételt, ahol most végzős hallgató.

A cukorbetegek lélek nélkül élnek

Magyarországon ezentúl a cukorbetegek lélek nélkül élnek. Július elsejétől a vércukorszintjük kizárólag a diétától függ "Csak akkor bukik meg valaki, ha nem figyel eléggé a diétára"- olvastam a Békés Megyei Hírlap május 2-i számában. Nem gondoltam, ilyen egyszerű cukorbetegnek lenni. Betartom a diétát, és minden rendben. Szóval, ha már a sors ezt a betegséget mérte rám, cserébe a lelkem megszűnik működni. Nem reagálok a számomra megterhelő életeseményekre, amire a népnyelv azt mondja: "felmegy a cukra". Szóval elveszíthetem a munkámat, leéghet a házam, kiderülhet szeretteimről, hogy gyógyíthatatlan betegek, tönkre mehet a házasságom, meghalhatnak a legféltettebb családtagjaim, várhat rám fájdalmas műtét, és még sorolhatnám azokat a helyzeteket, amelyek hatására eddig felment a vércukrom, megemelkedett a vérnyomásom, stb.

"Léteznek olyan laborvizsgálatok, melyek az utóbbi három hónap eredményét közlik átlagban. Ha ez magas, akkor világos, hogy a beteg nem tartotta be az előírásokat"

Érdekes, én azt tapasztaltam, ha érzelmileg megviselt valami arra számos testi reakció érkezett. Emlékszem, egyszer kerékpárral elestem, majdnem elütött egy autó. Másnap mentem laborba, és 7.8-as vércukrot mértek. Egy hét múlva megismételték a vizsgálatot, és 4.5-es érték lett.

Aztán egy másik alkalommal elveszettem a jobb fülemre a hallásomat. A hallásvizsgálaton 80 százalékos halláskárosodást állapítottak meg, és azonnal kórházba utaltak. A háziorvosomhoz menten a hallásvizsgálat után rögtön EKG-ra. Nekem alacsony a vérnyomásom, a háziorvosom ez alkalommal 210/120-as vérnyomást mért.

Két hónapja cukorbeteg lettem. Akkor mostmár nem kell félnem az ilyen lelki alapon bekövetkező testi tünetektől, elég a diétát betartani. Csak az én esetemben van egy nagy baj. Hiába tartom be a diétát betűről-betűre, sőt még sporttal is kiegészítem, az én lelkem nem szűnt meg működni. Feszültség esetén felmegy a vérnyomásom, szívtáji fájdalmaim vannak, megáll a szervezetemben a víz, gyomfájdalom és fejfájás gyötör, stb.

Egy percig sem kérdőjelezem meg, hogy komoly személyes felelősség terhel a cukorbetegségem alakulását illetően. Tény, hogy a diéta egyik meghatározó pillére a betegség kordában tartásának, a szövődmények megelőzésének. Csak a lelkem háborog a dolgok ilyen egyoldalú leegyszerűsítése ellen. Én például a cukorbetegséget, egy testi betegséget követő lelki trauma szövődményeként kaptam. Nálam a lelki megrázkódtatásokat nagyon gyakran súlyos testi betegségek követetik.

És hiába az új rendelet, az én lelkem nem szűnt meg létezni és működni a betegségem óta sem. Eddig "csak" a betegségemmel járó nehézségektől, a várható szövődményektől féltem. Most már három hónapon át szoronghatok a következő laborvizsgálattól. Közben pedig különböző események történnek az életemben, ami mind kihat a testi működésemre is. Szomorú és ijesztő egyszerre, hogy 2012-ben a test működését a lélek nélkül elképzelhetőnek tarja az orvostudomány, hogy nem axiómaként kezelik, a test és lélek kölcsönhatását.

Nem tudom hány felelőtlen cukorbeteg él ebben az országban, aki nem törődik az egészségével, nem tartja a diétát. Csakhogy őket is lehet más oldalról megközelíteni: miért nem fontos számukra az egészségük, miért nem tudják annyira szeretni magukat, hogy vigyázzanak magukra. Az önmagát szerető ember, minden külső szankció nélkül őrzi testi-lelki egészségét. És milyen büntetést kapjanak az önszeretetre képtelen emberek, főleg ha cukorbetegek? Itt van egy súlyos probléma. Arról, hogy valaki nem tudja szeretni önmagát a szülei, szűkebb és tágabb családi, társadalmi környezete felelős első sorban. De mielőtt a szülőket kiáltanánk ki bűnösnek, gyorsan megjegyzem ők azért nem tudták önszeretetre képesnek felnevelni gyermeküket, mert már ők sem tudták jól szeretni magukat. És ez a lánc vég nélkül időben visszavezethető. Persze, ez a hiány sok-sok tudatos önismereti munkával részben pótolható, de hiánytalanul nem.

Úgy gondolom, ha tényleg fontos a cukorbetegek sorsa, akkor arra is figyelmet kell szentelni, milyen életesemények előzték meg a betegség kialakulását, hogyan viseli az egyén az élet nehézségekkel teli napjain a betegségét. Képes-e pl. egy műtét előtti szorongás közepette, vagy szeretett családtagja koporsójánál állva a diétára figyelni? Netán olyan erős lelki fájdalmat él át, ami felülír minden diétás önkontrollt. Az is megeshet, hogy egy hosszú út vezet el odáig, hogy képessé váljon valaki a diéta elkezdésére.

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess” – amíg nem ismerjük az egyes embert érintően a miérteket, emberségesebb és célravezetőbb lenne nem ítélkezni, nem büntetni, hanem olyan segítséget nyújtani, ami elvezethet az életigenléshez, a belső motiváltsághoz az egészségmegőrzésért.

Engedtessék meg, hogy egy cukorbeteg esetleg nem nem akar, hanem nem képes figyelni az orvosi előírásokra.

Zárógondolatom szakmai alátámasztásaként idézek egy példát a pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportjaimból:

Egy 2-es típusú inzulinos cukorbeteg 8 éve – minden orvosi és személyes igyekezete ellenére nem tudta vércukor értékét elfogadható szinten tartani, sőt komoly hízásnak indult. Az egyéves önismereti csoportban feldolgozott néhány sorsfordító pszichés traumát, melynek eredményként vércukorszintje normalizálódott. Többszöri  HbA1c értéke 6 lett. Erről bővebben a szakmai blogom „Halva született érzések” című esettanulmányában írtam.

Halva született érzések - egy inzulinos cukorbetegről szóló esetismertetés

Pszichodráma, playback színházi és viselkedésterápiás módszerrel vezetett önismereti csoportunkba járó 52 éves tanárnő története.12 éve 2-es típusú inzulinos cukorbeteg, akinek nem sikerült 8 éve normalizálni a vércukor szintjét, súlya rohamos növekedésnek indult, folyamatosan falásrohamai vannak, kényszeres evő. A klinikai halál állapotában születik, ahol első anyaméhen kívüli élménye, hogy ütik, kialakul egy pszichés blokk: érezni fáj.  Tesztoszteron túltermeléssel küzd kicsi kora óta, mely extrém szőrösödéssel is jár. Emiatt a gyerekek gúnyolják, kiközösítik, kialakul benne az érintéstől való félelem. E két traumát sikerült feldolgoznia az egyéves csoportmunkában, melyek eredményeként megszűnt inzulin rezisztenciája, HbA1c értéke 6 körül normalizálódott, meri érezni saját és mások érzéseit, képessé vált az érintés elfogadására, átalakította táplálkozását, élete részévé vált a rendszeres mozgás.