“Megértette azt, hogy a test egy olyan csodálatos hangszer, amelyen játszik az idegrendszerünk, játszik a tudatos tudatunk, játszik az érzelmi tudatunk, de a nagy játékosok egymással fantasztikus játékot játszanak. Harmóniában.”
(Dr. Bagdy Emőke)
Zsóka 52 éves, művelt, jó humorú, pedagógus pályán dolgozó, jelentősen túlsúlyos, egyedül élő nő. Kiváló pedagógus, hihetetlen érzékkel nyúl a gyermekekhez, akik rajonganak érte és az általa oktatott tantárgyért. A mindig vidám, jókedvű hölgy súlyos terheket cipel lelke mélyén. Egy pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportban lehettem lelki utitársa az önmagáért vívott küzdelemben.
Ebből az egyéves munkából most egyetlen epizódot szeretnék megosztani, azt a játékát melyre azzal a kérdéssel jelentkezett be, hogy “Mit tegyek az életben maradásomért?”
Zsóka három éve vesztette el szüleit. Édesanyja csecsemő korától betegséggel küzdött, később a korábban italozó édesapja is megbetegedett. Az élete arról szólt, hogy ápolta szüleit. 10 éves korában még azt is megtiltotta az édesanyja hogy sírjon, beszéljen fájdalmáról, félelméről. Azt hitte édesanyja, ezzel segíti kicsi lányát. Az eredmény az lett, hogy Zsóka lelkében letiltódott az érzések megélése, kifejezése.
A lélek fájdalma a testen keresztül jelzett. Zsóka egyre több betegséget gyűjtött össze: fülfájás, cukorbetegség, magas vérnyomás, veseprobléma, stb. Önmagát a pszichoszomatika állatorvosi lovának élte meg. Néhány betegségben átélte az orvosok tehetetlenségét is. Miután feloldotta lelkében az érzés letiltásnak blokkját, figyelme a testére kezdett irányulni. Kezdte érezni is, nagy bajban van a teste. Az eszével tudta, komoly gondok vannak. Például az éhgyomri vércukra 12.8 volt, mégsem tudta elszánni magát orvosi segítségkérésre. Pedig a kórház legjobb diabéteszes főorvosához - aki országos szaktekintély - egyenes útja volt. 22 éves kora óta ismerte, hiteles, nagytudású orvosnak tartotta. Minden testét érintő további vizsgálattól, és kezeléstől mereven elzárkózott.
Játékában nyitó képében azzal szembesült, a halálfélelem gúzsba köti beteg testét, lelkét, rátelepszik az életére.
Ekkor tudatosult benne, hogy a halálfélelem először csecsemő korában jelent meg benne, amikor anyja úgy szoptatta, hogy ölelni nem tudta. Az egész eddigi életét a halálfélelem uralta. Féltette nagyszüleit, szüleit, és még több szerettét a haláltól, küzdött odaadó ápolással a haláluk ellen, és úgy érezte alul maradt a küzdelemben. Végül megadta magát a halálnak, esélytelennek élte meg az ellene való küzdelmet. Lelkében egybeolvadt szerettei és saját halála.
A következő kép a játéktérben a temető, a halál birodalma. Itt számba vette kik, mik vannak eltemetve.
A halál birodalmában találta nagyszüleit, szüleit, meg nem fogant gyermekeit, meg nem élt emberi kapcsolatait. Döbbenten ismerte fel, hogy halottként él benne önbizalma, önbecsülése, testi egészsége, párkapcsolata. Megértette miért, és hogyan kerültek oda, majd visszavitte őket az élő Zsókához. Tudatosult benne, hogy elfojtott halálfélelme akadályozta meg, hogy az életre fókuszáljon. A haláltól visszaszerzett önbizalommal, önbecsüléssel már meg tudta ölelni beteg testét, tudott szeretettel felé fordulni.
A játék végére azt érezte, képes elindulni a teste gyógyításához vezető úton. “Most már tudom, nekem nem a halállal, hanem az élettel van dolgom. A halál csak a gyógyíthatatlan betegség végső állomása, amitől én még messze vagyok.”
